“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak.
Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást.
Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat.
És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.”
Régen anyukám mutatta ezt a rövid részletet, és mostanában sokszor került elém Meryl Streep születésnapja apropóján. (Valóban általa vált ismertté – az ő hitvallásaként is emlegetik –, azt azért mégis fontosnak tartom leszögezni, hogy José Micard Teixeira portugál író szavairól van szó.)
Sokáig hittem, hogy ez így nem igaz, hogy belőlem a türelem és a kitartás sosem fog kifogyni. Megingathatatlanul hittem, hogy majd nekem kell megváltanom ezeket a „konok és rugalmatlan” embereket. Belementem minden létező vitába, gondolván, hogy hátha egy-két gondolat megfogan. És persze meg akartam felelni minden létező embernek, azoknak, akik alapból fenntartásokkal fordultak felém – azoknak méginkább. Harcoltam majdnem minden olyan ember szeretetéért, aki engem nem akart szeretni, mintha itt is valamiféle torz, beteg kihívást kerestem volna. Meg akartam változtatni és menteni mindent és mindenkit, és makacsul hittem, hogy ez a természetem, ilyen vagyok, hogy egy különös kereszt, ez az örökös buldózerkedés az, amivel meg kell tanulnom együtt élni.
Múlt héten megkérdezte egy barátom: „meddig akarsz még görcsösen Jézust játszani?”. Talán nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg már megint mellbe vágott.
Nem egy megfáradt, és nem egy megkeseredett ember hitvallása a fenti gondolat – ahogyan azt korábban véltem –, hanem egy egészséges felnőtté. És nem azért kell megtanulni néha elengedni dolgokat, és meghúzni a személyes határaimat, mert olyan önző lennék, aki nem érez felelősségtudatot a világ iránt, hanem azért, mert Isten azt kérte tőlem, hogy néha bízzak Rá dolgokat.
(Egyébként vicces, hogyan alakulhatott így ez a hónap: majdnem minden írással azt erősítjük, hogy mennyire félre kellene már raknunk azt a bizonyos humán faktort, és észrevenni, odafigyelni, odabízni mindent az égire. Talán számunkra most erről szól a július…)
Egy ideje már nem megyek bele vitába, ha chaten kezdődik, vagy ha tudom, hogy nincs rá legalább egy-két óránk, vagy azt érzem, hogy a másik ember csak vizsgáztatni akar. Könyörtelenül kiszelektáltam az életemből azokat az embereket, akik sose szerettek igazán, és látványosan megmaradtak azok, akikről talán észre sem vettem, hogy milyen fontos vagyok nekik. Ha úgy érzem, hogy valaki alapból fenntartásokkal közeledik felém, és úgy mindenkihez általában, azt elkezdem már én is fenntartásokkal kezelni. Kevéssé tudom már kedvelni azokat az embereket, akik valamiért feljogosítják magukat arra, hogy bárki felett is ítélkezzenek. S hogy igazak-e azok a bizonyos szállóigék arról, hogy „senkiben sem lehet megbízni”? Fenéket! Olyan barátokkal áldott meg az Úr, akikben sokkal jobban megbízom minden értelemben, mint saját magamban, és így könnyebb jobban is szeretnem őket magamnál. Szóval nyugodtan fel lehet adni a sziszifuszi próbálkozást azokért, akik nem érdemelték ki ezt a teljes odaadást.
Hogy miért? Azért kell kiiktatni ezeket a félrement vadhajtásokat, hogy elég maradjon az értékes dolgokra. Hogy elég időnk maradjon jót akarni, jót tenni, jót hinni.
Hinni „egy olyan világban”, abban a bizonyosban, mert az a világ létezik, és mi alkotjuk.
Nem a semmittevést, nem az időpazarlást és nem az ostobaságokra fecsérelt perceket akarom Neki élni, Neki ajánlani, hanem a színtiszta minőséget. Ezért viszont néha nehéz döntéseket kell meghoznom, és néha bizony el kell végre veszítenem a türelmemet.
Sárközi Andrea
