Pontosabban fogalmazva: mi van akkor, amikor Isten nem adja meg, amiért imádkozunk?
Nemrég az egyik szerkesztőtársam a vágyaink elengedéséről írt itt a blogon. Arról, hogy vannak dolgok az életünkben, amelyekre lehet, hogy rettentően vágyunk, de nincsenek benne Isten tervében, így nem fognak teljesülni. A szeretett családtag nem gyógyul meg, nem fogok férjhez menni, nem lesz babánk, akármilyen módszerrel is próbálkozunk és akárhogyan, akárhányan is imádkozunk érte.
Nagyon erősen hatott rám ez az írás, és én is belegondoltam, hogy úgy imádkozni, hogy a „nem”-et nem fogadom el válaszként, hitetlenség, bizalmatlanság a részemről. Isten tervének felülírása a saját akaratommal, ami tulajdonképpen csak nekem rossz. Nem tudok nyugodt lenni, rágörcsölök arra a bizonyos dologra, amely nélkül úgy érzem, nem teljes az életem, és nem tudok semmi másra koncentrálni. Éreztem, hogy ezt így nem lehet, át kell engednem az irányítást Istennek, és bíznom abban, hogy bárhogyan is alakul az életem, Isten ad neki értelmet. A szeretett családtag nélkül is, férj nélkül is, gyerek nélkül is.
„Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket” (1Ján 5,14).
Valamit Isten akarata szerint kérni annyit jelent, hogy pontosan azt kérem, ami egyébként is benne van Isten tervében. De ha Isten csak azokat a dolgokat adja meg nekünk, amelyek egyébként is benne vannak a tervében, akkor van egyáltalán értelme könyörögni? – most már ez a kérdés gyötört.
A Bibliában több helyen is olvashatunk ígéreteket arra vonatkozóan, hogy Isten – a bibliai szóhasználattal élve – meghallgatja a hittel elmondott imádságainkat, vagyis megadja, amit kérünk.
„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Máté 7,7)
„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37, 4)
„Higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek.” ( Márk 11,24)
„Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” (János 15,7)
„Ha álnok szándék lett volna szívemben, nem hallgatott volna meg az Úr. De Isten meghallgatott, figyelt imádságom szavára.” ( Zsolt 66,19)
„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak.” (1Sám 1,27)
Kérünk, és megadatik. Imádkozunk, és Isten figyel ránk, számításba veszi a vágyainkat és kéréseinket, meghallgat bennünket, vagyis érdekli Őt a mondandónk. Akkor kell, hogy számítson az imánk, az nem lehet csak a kapcsolattartás eszköze.
Észrevehetünk egy mintázatot a fenti igékben. A kérések teljesítése a legtöbb helyen feltételhez kötött: ha az Isten beszéde szerint élünk, ha gyönyörködünk az Úrban, ha jó szándék vezérel minket, és ha jóra akarjuk használni kérésünket, akkor Isten megadja.
Akkor ez azt jelentené, hogy ha a kérésemmel senkinek nem ártok, mindenki csak profitálna belőle, csak a jószándék vezérel, hiszen nem is magamért, hanem valaki másért imádkozom, akkor az ige szerint mindig pozitív választ kellene kapnom, nem igaz? És közben tudjuk, hogy ez nem mindig így alakul…
Van, hogy Isten nemet mond, és nem mindig értjük, hogy miért. De ha el is fogadjuk a nemleges választ, akkor meg azt nem értjük, miért kell egyáltalán imádkozni, ha Isten ígérete nem az, hogy minden kérésünket teljesíti, hanem az, hogy bármilyen nehézség ér bennünket, ő majd segít elviselni.
Tudom, hogy vannak, akik küzdenek ezzel a kérdéssel, és nem gondolom, hogy érdemes őket egy félmondattal vagy egy hozzájuk vágott igével elhallgattatni. Azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Erre a nehéz kérdésre számomra a választ néhány ószövetségi történet adta meg.
Izrael elfordul Istentől, „azt teszik, amit rossznak lát az Úr”, és Isten idegen népek kezébe adja őket. Aztán a nép megbánja a bűnét és Isten ismét meghallgatja imádságukat. Nem azt akarom mondani, hogy az imák meghallgatása a karma logikája alapján működne: ha jó dolgokat teszel, veled is jó dolgok történnek, de ha rosszakat, akkor viseld a következményeit. Azt viszont gondolom, hogy Istennek nemcsak az számít, hogy Neki mit mondunk, hanem az is hogy hogyan élünk: mivel töltjük a napjainkat, mivel vannak tele gondolataink, hogyan viszonyulunk embertársainkhoz, mit teszünk azokkal az ajándékokkal, amiket már eddig megadott nekünk. És biztos vagyok benne, hogy ezekben mindnyájunknak van még hová fejlődni.
„Ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” (2Krón 7,14)
Komolyan venni Isten iránymutatását és „azt tenni, amit jónak lát az Úr”. Nem azért, hogy Istent manipuláljuk, és rákényszerítsük kéréseink teljesítésére, egyszerűen csak azért, mert másképp hiteltelen keresztyének vagyunk. És emellett buzgón és őszintén könyörögni. Nem hinném, hogy ebben vissza kellene fognunk magunkat, és egyedül azért imádkozhatnánk, hogy Isten akarata teljesüljön, nekünk pedig legyen erőnk elfogadni azt. Imádkozzunk nyugodtan azért, amivel valóban tele van a szívünk. Hálaadással tárjuk fel kívánságainkat Isten előtt. Őt érdekli, hogy mi van bennünk.
Molnár-Kovács Dorottya
