Elválás és közelség

A mennybemenetel ünnepe számomra mindig furcsa volt. Mi ünnepelni való van azon, ha valakit, akit szerettünk, elveszítünk? Jézus visszatért az Atyához a mennybe és tanítványai nem látták többé. Az a közösség, amelyben együtt éltek a Mesterrel éveken keresztül, itt végérvényesen szertefoszlott. Igaz, ez a közösség már nem volt a régi Jézus halála után sem. A Feltámadott többször megjelent a tanítványainak, sőt együtt is evett velük párszor, de nem volt állandóan mellettük. Most viszont már biztos, hogy végérvényesen különvált tőlük. Többé nem ül velük egy asztalhoz, nem töri meg velük a kenyeret, és nem hallják bölcs tanításait. Mi ünnepelni való van ezen?

Sajnos nekünk is megszakadnak kapcsolataink. Munkahelyi és iskolai kapcsolatok, barátságok, szerelmek, sőt házasságok is véget érnek. És minél közelebbi kapcsolatban voltunk valakivel, annál jobban fáj a hiánya. Ez a hiány rettentő szomorú, üres érzés. Nem ünnep. Azzal, hogy egy kapcsolatunk megszakad, egy darab meghal belőlünk is.

Sokáig így gondolkodtam Jézus mennybemeneteléről is. De lassan kezdem megérteni, hogy ez egy egész másfajta búcsúzás volt. Jézus felment az Atyához, de ott maradt a tanítványaival is. Ő mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Máté 28,20). Jézus nem hagyja magára a tanítványait. És minket sem. Ő leül a mi asztalunkhoz, amikor úrvacsorázunk, Ő maga töri meg számunkra a kenyeret, és nap mint nap hallhatjuk, ahogy tanít minket. Jézus felment a mennybe. Hazatért. És ezt ünnepeljük. De nem kell, hogy beárnyékolja az ünnepünket a saját veszteségünk. Nincs veszteségünk. Sőt, a Jézussal való közösségünk erősödik azáltal, hogy Ő testileg nincs itt közöttünk. Ha fizikailag a földön járna ma is, akkor egyszerre csak egy helyen lehetne jelen és egyszerre legfeljebb néhány ember lehetne mellette. Milyen gyakran találkozhatnánk Jézussal mi, mai tanítványok? Egyszer, legfeljebb néhányszor egy élet folyamán. Így azonban mindnyájunkhoz egyszerre tud közel lenni. Egy karnyújtásnyira. Elég csupán a szívünkben Rá figyelni, hogy meghallja az imádságunkat és válaszoljon is rá.

Létezik olyan elválás, ami közelebb hoz egymáshoz? Emberileg ez paradoxon. Istennél viszont ez is lehetséges. Áldozócsütörtökön nem kell értetlenül bámulni az ég felé, ahogy a tanítványok tették, még kevésbé kell szomorkodni amiatt, hogy Jézus nincs már testben közöttünk. Ez a nap arról szól, hogy az Isten és ember közössége egy új, mélyebb szintre lép.

Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20,29)

Kacsó Géza

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

kacsogeza32 éves vagyok. Nős, három kislány apja. Református lelkipásztor Bátyúban.
Gáton születtem és itt kezdtem a sulit. Majd a nagyberegi líceumba jártam 3 hosszú éven át. Debrecenben jártam teológiára, ami életem egyik legszebb időszaka volt.
Egyetem után ösztöndíjas diák voltam Amerikában.
Kárpátaljára hazatérve voltam: segédlelkész Bátyúban és környékén, főiskolai lelkész Beregszászban, vallástanár a nagyberegi líceumban, óraadó tanár a főiskolán (vallástöri) és a KRISZ alelnöke…
Majd újra külföld: Angliában szolgáltam 2,5 évig.
Aztán ismét hazajöttem. Bátyúban lettem lelkész.
Azóta itt élek és szolgálok a kárpátaljai valóságban.