„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” János 14,6.

Kedves Olvasó! Micsoda páratlan lehetőség rejlik abban, hogy egészen pici gyermekként megtanulhatunk írni és olvasni. A betűk világa, szabályos egymásutánisága képes új világokat és távlatokat megnyitni előttünk, vagy akár magával ragad, és ki tud zökkenteni egy szürke, poros szobából a legszebb tájakra. Persze ennek fordítottjára is képes az ember, amikor önmaga ragad tollat, és elkezd írva mesélni. Milyen egyszerű: néhány girbegurba hurok, ékezetes vonalak, vesszős pihenők és az élet nagy dolgai ott vannak egy megöregedett, kissé megsárgult és fáradt illatú lapon. Nekem is ilyen Bibliám van. Szakadt, megfáradt kötés, néhány pecsétes oldal – mégis olyan finom az illata. Ezt a fizikai összetételt igyekszem minden nap csodálni, próbálom mélységeit megérteni, de olykor csak a felszínen evezek, és arra jutok, micsoda igazságokat véltem felfedezni. Szegényes vagyok, de tudom, gazdag Istenem van!

Néhány héttel ezelőtt nagy gondolkodót szerettem volna játszani, hiszen valahol titkon ezt várják tőlem, és én, mint a betűk és sorok mestere ennek eleget is akartam tenni. Az akkori vasárnapi textus ez lett volna: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Első olvasatra minden olyan egyszerűnek tűnt. Tehát az Én vagyok Jézus személyének a kibontása. Az út egy kép, melyet könnyen megapplikálhatok, az igazság az ellentéte a nem igazságnak, az életpedig az, ami ismét Jézus személyéhez visz. Gondoltam magamban, micsoda tehetség micsoda értelem, mindezt én fedeztem fel. Kezemben a fizikai összetétel, eszemben a vázlat, szívemben az önteltség és nagyképűség. A nagy gondolkodó szolgálatra készen.

Mindezen bukásaim előtt az Egyház legifjabb seregével találkoztam, a mi kis hittanosainkkal. Kicsi, apró teremtmények, kik már tudnak írni, olvasni, kiktől talán nem várnánk sokat, mégis a Gondviselés oly nagy és olyan nagyszerű dolgokat tud rájuk bízni, s általuk elvégezni. Egyik ilyen találkozásunk alkalmával kicsit beszélgettünk. A beszélgetés egy dialógussá alakult köztem és egy kereső, jó szívű, szorgalmas fiatal ifjú között. Az ifjú rengeteg kérdéssel bombázott, ahogy általában azok a fiatalok teszik, kik kérdéseikkel nem tudnak hova fordulni. A kérdései a következők voltak: Tiszteletes úr, Ön kitűnő tanuló volt?  Válasz: nem. Tiszteletes úr, Ön mindig tudta, mi akar lenni? Válasz: nem. Tiszteletes úr, Ön soha nem bukott meg? Válasz: dehogy nem. S ekkor az ifjú olyan boldogan kulcsolta feje mögé a kezét, s dőlt hátra a karosszékben ezt mondva: most hazamegyek, és ezt elmondom a szüleimnek. Igaz, próbáltam menteni a helyzetet, de hát nekik jól kell tanulniuk, nem szabad megbukniuk, de ezek pusztán szavak voltak, melyek már nem érték el a hallgatót. Az órának vége lett, én pedig rágódtam magamban.

Néhány óra eltelt, és a betűk és sorok mestere ismét találkozott a textussal, de most már jött vele együtt az ifjú kérdező is. Így hárman voltunk: én, az Ige és az ifjú. Hárman indultunk el az úton keresve az igazságot az örök életre törekedve. Út, út, út, út – egyre csak ismételgettem, s úgy éreztem, hogy már el is tévedtem. De jött az Igazság, hozta magával az ifjút, és ők ketten megkeresve engem elvezettek a betűktől, a soroktól, távol vontak az egótól egészen a csöndes felfedezésig.

Miért pont út? Miért nem azt mondja Jézus, hogy én vagyok a cél? Egyházilag, vallásilag, okoskodó emberként mindig ezt akarom/akarjuk megfogalmazni, hogy mi a cél. A gyermekek is, a szülők is megfogalmazzák, mi legyen a cél – célod legyen a tökéletesség, siker, elismerés… Az iskolarendszer is megfogalmazza a gyermek számára: célod legyen a kitűnő matektudás, olvass sokat, légy kiváló, ismerd minden ország fővárosát, beszélj szabályosan és szépen. Majd mindezekhez csatlakozik a tiszteletes úr is, és megfogalmazza, hogy legyen célod Jézus megismerése, miden vasárnap a templomban lenni… s ki tudja még, mennyi téves megfogalmazott célt határozunk meg egymásnak.

Az ifjú kérdező a lényegere kérdezett rá. Arra kérdezett rá, hogy jelenleg ahol vagyok, oda milyen úton jutottam el. Milyen út vezet a hithez, milyen út vezet a szeretethez, milyen út vezet a becsületességhez, a jósághoz? Most, mikor visszatekintek, látom a sok téves célra irányuló megfogalmazást, s csöndesen csak annyit kérek: Jézus, te légy az út számomra, hogy célba érhessek. Valahol az elgörbült tévedéseink itt egyenesedhetnének ki, ha a célok helyett utat mutatnák a felnövekvő nemzedéknek. Útmutatás az életben, az iskolában, a munkában, a családban, a házasságban, a gyülekezetben. Számomra ennek az Igének a nehézsége pont ebben van, mert arra a hívja a mindenkori hallgatót, hogy Ő is járjon azon az úton, ne csupán másnak tanácsolja azt. Innen nézve az élet fókusza összeszűkülve elsősorban ránk mutat, és mi válunk számára fontossá.

Célunk sok lehet, de csak egy út van, egy igazság, egy élet, az pedig Jézus, aki nem célokat és terheket tesz a nyakukba, hanem a felszabadító szeretetet adja.

Dénes Elemér

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .