A meccs embere

A feltámadás kapcsán szeretek jövendölgetni, rémüldözni, diadalmaskodni, lesz majd nagy apokalipszis, még a bőr is leperzselődik rólunk, dögvész, pestis, kolera, árvíz, lávaömlés, földrengés, Notre Dame-égés, vér fog folyni, hullanak a népek, mint a legyek.

Akkor majd megfizetnek szépen a bűnösöknek, én meg jól ki leszek tüntetve, mint az Úr választottja, a hónap dolgozója, a meccs embere, én, az engedelmes óvodás, az illedelmesen kifésült hajú, az ünneplőruhás, a halkszavú, a keményvonalas.

Istennek van egy rossz híre számomra, a feltámadás nem itt van vagy ott van, nem a teológiai könyvekben, nem a homályos jövőben, nem a rettentő holnapban, hanem itt, a húsomban, a csontomban, a repedező kérgű szívemben.

Felejtsem el a távoli galaxisban világító, huszonnégy órás portaszolgálatot, az egyenruhában kókadozó, bizonytalan korú recepcióst, aki valahol a Tejút mentén őrzi a hatalmas Hívőgyárat, és majd sokára, nagyon sokára kiderül, van-e érvényes belépőkártyám, kódszámom a kongó ipari csarnokba.

Itt ül előttem Jézus, tartja a bemártott falatot, tegyem meg, amit szeretnék tenni. Én meg választhatok, mindig van választásom, elfuthatok feltámadott magam elől, elbújhatok a saját tetemem mögé, fellógathatom magamat a fára, fejre is állhatok.

Rám néz Jézus, és van egy rossz híre, kakaskukorékolásig háromszor fogom elárulni. Remek hír ez a rossz hír, ugyanis mostantól nem kell ráfeszülnöm, hogy tízes skálán mennyire szeretem őt, csak azzal büszkélkedhetem, hogy ő hűséges mindvégig, még azon is túl. Visszajön, és lazán rákérdez, ugyan szeretem-e. Szeretné tudni. Szeretné, ha kimondanám a füle hallatára, a saját fülem hallatára. Csak, hogy biztos legyek benne, mi az, amit szeretnék, ha ki tudnék tartani mellette hűségben.

Jön velem Jézus, és végighallgatja kedvesen, hogy minden el van szúrva, minden el van veszve, megfeszítették az Urat, pedig semmi rosszat se tett, ez vár miránk is, pedig semmi jót se tettünk. A fizetés kevés, az anyós kibírhatatlan, a király meztelen, a benzin ára megyen felfelé, én így nem vagyok hajlandó tanítani, sem gyógyítani, sem prófétálni, megyek vissza halászni, arra legalább megvan az engedély. Jézus bólint, elmagyarázgatja az írásokat, és megtöri a kenyeret.

Beállít Jézus, nézném meg a sebeit, nem festve vannak-e véletlenül. Nem átverés-e az egész, amit ezer évek óta előlegeztek a próféták? Nem lehet-e, hogy félreértés történt? Nem lehet, hogy ő összevissza beszélt három éven keresztül, voltaképp nem is szeret annyira, nem is bocsátott meg, nem is áldozta fel magát, tévedésből ment a keresztre, és igazából nekem van igazam, amikor berogy a hitem, mint eső súlyától az ócska ponyva? Zuhog a hidegzuhany a nyakamba, elfelejtem tesztelni azt a sebet, belenyúlni mélyen, hogy tapasztalati úton győződjek meg, mert ugye felvilágosult ember vagyok, természettudományos a világnézetem.  Elém toppan Jézus, feje és haja mint a hófehér gyapjú, szeme mint a lobogó tűz, lába mint a kohóban izzó sárgaréz, hangja mint a nagy vizek zúgása, jobbjában hét csillag, szájából kétélű hegyes kard tör elő, arca mint a teljes erejében ragyogó nap.

A menüben van két választásom, feltámadjak vagy maradjak langyos. Lángra lobbanjak, szerelembe essek vagy eljárogassak templomba, mert a májamnak jobbat tesz, mint a kocsma. Itt hordjam-e őt húsomban-csontjaimban, folytonos hálaadásban, dicsőítésben, mint izzó jelenlétet vagy hozzam le nulla-nullára a meccset, aztán majd meglátjuk. Nem eszik olyan forrón. Húsvét lesz jövőre is.

Lackfi János

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..