Több, mint elég

Böjti egypercesek 22.


Forrás: Instagram

„Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét?
Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.
A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz. Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül!
Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” (Zsoltárok 50:7-23)

Ebben az igeszakaszban Isten megelégel valamit, ami addig talán megszokott, elfogadott megnyilvánulás volt Felé az emberek részéről, és valami Számára sokkalta értékesebbet kér ezentúl tőlük: szívből jövő hálát és engedelmességet – mindezekkel együtt pedig egyfajta bensőségességet is, mely a Benne való bizalmunkon alapszik. Olyan bizalmon, mely a nehézségekben Rá támaszkodik, sőt dicsőíti Őt. Ez gyönyörűen hangzik, de vajon képesek vagyunk mindezt megélni, amikor egy valódi nehézségben találjuk magunkat?

Lehetséges, hogy most nem tudunk erre igennel válaszolni. Oly gyakran átlagosabb dolgok is próbára tesznek, hisz az időnk nagy részét a hétköznapok sűrűjében töltjük, sok kisebb-nagyobb tennivalóval, melyeket egyfajta ránk jellemző hozzáállással, magatartással végzünk. Így a kérdés talán inkább az, hogy milyen az a magatartás, szemléletmód, amely úgy általában jellemez minket?

Istennek a fenti igeszakaszban külön mondanivalója van a bűnösök számára is. És talán ez az a rész, amellyel nem igazán akarunk azonosulni, sőt egyenesen abszurdnak tartjuk, hogy bármit is igaznak ismerjünk el önmagunkra nézve a leírtakból. De valóban nem tart tükröt itt elénk az Ige? Mi a helyzet például a gonosz, csalárd, bemocskoló beszéddel? Ha egy kicsit elvonatkoztatunk, hogy tágabb értelemben mi minden mondható gonosz beszédnek, akkor rá kell döbbenünk, hogy hányszor fejezünk ki például hiányt a szavainkkal, a panaszkodásunkkal, amely folyton a lehetne jobbat, a nem eleget hangsúlyozza. De hát mindenki panaszkodik időnként, nem igaz? S azért annál nagyobb bűnök is vannak az életben, mint némi elégedetlenkedés…

Szerintem viszont Isten ezt nem így gondolja. Minden nap egy kis panaszkodás erről-arról, és észrevétlenül elveszi az örömünket – a pillanat örömét –, amelyet Isten nekünk akar ajándékozni a hálaadáson keresztül.  Csodálatos, hogy Isten úgy kér tőlünk valamit, hogy cserébe adni is akar! De tudunk-e hálásak lenni, amikor épp az elégedetlenség szavai hagyják el ajkunkat? Lehet-e öröm abban a pillanatban, amelyben azok a gondolatok, aggodalmak foglalkoztatnak, hogy valami nincs, és talán nem is lesz meg az életünkben?

„…ti, akik elfeledkeztetek Istenről…”. Lehetséges, hogy a háládatlanság maga a megfeledkezés Istenről és az Ő jóságáról? Talán Isten így látja az elégedetlen, hiánygondolkodó, mindenben a rosszat, hibát, tökéletlent meglátó lelki szemeinket. Ha így van, ha ez tényleg ennyire zavarhatja Istent, akkor ideje változtatnunk azon, hová irányítjuk a tekintetünket. Ahogyan Ann Voskamp is írja: legyünk szépségvadászok, akik lassan haladva, tágra nyílt szemmel fürkészik a jót, a legapróbb csodálnivalót is az életben!

A hálaadás segít lelassítani és ráébredni, mennyi mindenünk van ebben a jelen pillanatban. Hálát adni annyit tesz, mint felismerni és elfogadni Isten életünkben megannyi módon megnyilvánuló kegyelmét, s mindezt örömmel tenni a nap bármely időszakában. Az a nagyszerű az egészben, hogy ha hálát adunk, akkor elkerülhetetlenül megjelenik az öröm érzése is, amely a hálánkat követi.

A mostban élünk, amely talán nem tökéletes, sőt időnként nagyon nehéz, de ha engedelmeskedünk Isten kérésének, ha a dacolás helyett, szívből kimondjuk, hogy köszönöm, Uram, azzal hiszem, hogy olyasmit adunk Istennek, ami számára értékesebb bármilyen égő és véres áldozatnál.

Higgyünk benne, hogy az Isten iránti hálánknak életet átformáló ereje van! Abban, hogy az életünk már most csordultig tele van Isten ajándékaival, s hogy a kevés, amink van, már most több mint elég, mert Ő azzá teszi!

„Mindenkor örüljetek, szüntelen imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18)

Dolenai-Balogh Beáta

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

balogbeaMég keresem a helyem az életben, még nem találtam rá arra a valamire, amiben igazán jó vagyok.  Ezért a legtöbb cikkem valamilyen formában az álmaink, céljaink kereséséről, megtalálásáról és a megvalósításukról szól.

Érdeklődést és csodálatot vált ki belőlem bármi, ami  értéket hordoz, megérint, inspirál, jóra ösztönöz vagy segít másképp látni a világot. Nagy álmom, hogy olyan emberré váljak, aki valami hasonlót vált ki másokból. Emellett a legfontosabb törekvésnek azt tartom, hogy bármi is az, amire rátalálunk hivatásként, meg kell találnunk a módot, hogy Isten és mások szolgálatába állítsuk. Nem azért, mert kötelességnek tartom keresztyénként, hanem mert ebben érzem a szabadságot, ebben látom annak a lehetőségét, hogy elnyerhessem Isten áldását.

„Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” (Zsoltárok 143:10)