Leépülés és felépülés

Böjti egypercesek 15.

A legnehezebb emberi tapasztalatok közé tartozik az, amikor egy közeli hozzátartozónk elvesztésekor, esetleg egy súlyos betegségben eljutunk arra a felismerésre, amellyel a zsoltáros is küzd ebben a részletben: az élet úgy elmúlik, mint a lehelet.

Pedig gyermekként úgy tűnik, hosszú időt adott Isten az embernek ebben az életben. Óvodásként alig vártuk, mikor léphetünk be az iskola kapuján, szerettünk volna kiszabadulni az egyetemre, szeretünk volna szakmát választani – úgy tűnt, van idő mindenre. Aztán ahogy idősödünk, mintha elkezdene fogyni az a bizonyos 24 óra, ami minden nap adatik a számunkra. Egyre kevesebbre érkezünk, és egyre fáradtabbak vagyunk. Míg végül megdöbbenve nézünk a tükörbe: valóban megöregedtünk?

Zsoltárírónk azzal kezdi, hogy vallásos döntést hoz: önfegyelmet gyakorol, mikor gonosz emberekkel találkozik, és nem szidja őket. Azonban rá kell jönnie, nem használ a hallgatás, mert nem a gonosz emberekkel van a legtöbb problémája a világon. Személyes válsága ott kezdődik és tetőzik, hogy átéli élete töredékességét, végességét, és megpróbál ezzel megbirkózni. Szó szerint hatalmas belső munkát végez: mielőtt beszélne, szíve fölhevül, sóhajtozik és lángra lobban – erőlködik és küzd, hogy leküzdje a legyőzhetetlent, a mulandóságot. Míg végül kibukik belőle egyben: „Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él”. Hiába hozott egy kegyes döntést, hiába próbált nagy dolgot tenni, mégis összetörik és kimondja azt a felismerést, amit megpróbált minden erejével elkerülni. Minden jó szándéka ellenére a zsoltáros elér a mélypontra, leépül a zsoltárban.

Rengeteg alkalommal mi is leépülünk, mikor az olvadó és illékony idővel küzdünk: megpróbáljuk kezelni, megszelidíteni, beosztani, a pillanatot megőrizni. S végül rengeteg próbálkozás, kudarc, késés, illetve csúszás után kénytelen-kelletlen mi is belátjuk: nemcsak a régiek mentek el, de mi is el fogunk.

A mulandóság tudata alázatossá teszi a zsoltárost és minket is. Lassan letisztul a szeme előtt a kép: nem szeretne több vallásos teljesítményt nyújtani, nem fogadkozik többé, hanem egy mondatba kapaszkodik, mint a hajótörött egy gerendába: „Egyedül benned reménykedem!”. A végén ez marad, erre lehet támaszkodni és építkezni. A zsoltár is innen kezd el felépülni, ebből a mondatból hajt ki a folytatás és a feloldás.

A leépülés és felépülés egymásutánja ott van a mi életünkben is. A mai zsoltárrészlet mellé fogadd szeretettel Petrőczi Éva versét:

Uram, sebezz és gyógyíts 
kedved szerint, 
csak el ne múljék rólam 
kezed nyoma – 

mert halálba taszít, 
ha többé 
nem foglalkozol velem. 

Ki zúzódást kerülve 
és óvakodva él, 
mint ostoba, 

Csak látszólag veszély, 
ami az alig-léttől 
megment, amit Te adhatsz 
csak nekem: 

Sebek és gyógyulás 
bölcs ritmusa. 

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!