Böjti egypercesek 3.
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehérré lett, amilyenre nem tud ruhafestő fehéríteni a földön. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek. De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül. Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül. Ezért megkérdezték tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő pedig így válaszolt: „Illés valóban előbb jön el és helyreállít mindent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetésben lesz része? De mondom nektek, hogy Illés már el is jött, és azt tették vele, amit csak akartak, ahogyan meg van írva róla.” (Mk. 9,1-13)
Én nem tudom, hogy Péter, Jakab és János mit érezhetett ott fent Jézussal a hegyen. De az biztos, hogy én ezt a részt a Bibliában nem tudom úgy elolvasni, hogy ne legyek szinte libabőrös tőle.
Istenem el sem tudom képzelni milyen lehetett látni Jézust úgy igazán istenként tündökölni!
Még szép, hogy mindezek után a tanítványok legszívesebben letelepedtek volna ott szépen Jézussal, Mózessel és Illéssel, eléldegéltek volna nyugalomban, békességben, hallgatták volna ennek a különleges emberfiának a szavait, kérdezgették volna az általuk úgy tisztelt Illést és Mózest. És biztosan jó érzés volt számukra az is, hogy Jézus épp őket hívta el magával. Talán nem is nagyon értették. De nagyon tele lehetett a lelkük azzal a mámorító érzéssel, hogy ezt épp ők élhették át. Úgy képzelem Jézus picit el is mosolyodhatott, mikor előálltak ezzel a sátras ötlettel. Hiszen ebből látszott, hogy mennyire nem fogják ők még fel ezt az egész történetet, hogy mennyire rébuszokként hallják ezt a sok szenvedésre való utalást.
Azt hiszem, nem is nagyon fogták fel, hogy itt most mi történt. Nem tudom mennyit érzékeltek abból, hogy ez az egész most nem róluk szól. Vagyis nem úgy róluk, ahogy képzelték. Nem azok a kiválasztottak ők, akik elszökhetnek, hogy nagy idillben éljenek mostantól az Isten Fiával. Arra lettek kiválasztva, hogy felkészüljenek. Hogy majd, mikor szemük láttára lesz a Mesterükből megvert, megcsúfolt, törékeny ember, nekik bizonyosságuk legyen arról, hogy ebben az elgyötört testben Isten „szeretett Fia” szenved.
Ebbe a bizonyosságba kellett volna kapaszkodniuk, mikor remegve, zárt ajtók mögött bujkáltak és gyászolták Urukat…
Azt hiszem, fontos tanulság lehet ez ma számunkra is. Nagy áldás az, ha vannak pillanataink, mikor az Isten Lelke szinte érezhetően megérint bennünket. Nagy áldás az, ha egy-egy ige, szó, ének, hang úgy eltalál, hogy teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ott és akkor Isten hangját hallhatjuk. Hatalmas kegyelem, ha vannak pillanatok, mikor tisztán érezzük az isteni jelenlétet. És milyen szomorú, hogy ezek ellenére is időnként olyan mértékben el tud uralkodni rajtunk a kétség és megkeseredés, hogy nyoma sincs már annak az egykori megtapasztalásnak.
Azt hiszem, jó lenne ilyenkor jobban magunkévá tenni ezeket az ajándékként kapott pillanatokat. És nemcsak léleksimogatásként, hanem felkészülésként nézni rájuk, bizonyosságként kapaszkodni beléjük, és készülni arra, hogy a kritikus pillanatokban oda tudjuk a magunk árnyainak kiáltani: márpedig az én uram, az Úr!
…
Kérlek, Uram adj nekem ilyen Lelki élményeket!
És kérlek, hogy emlékezzek rájuk, és pajzsommá váljanak!
Papp Adrien
