Létezik a református teológián belül egy fogalom, amivel nem gyakran találkozhat az átlag egyháztag. Ritkán fordul elő, hogy erről a fogalomról szó esik, hiszen eleve ritkán fordul elő, hogy szükséges beszélni róla. A fogalom neve status confessionis, azaz „a hitvallás státusza, helyzete”, esetleg „hitvallási helyzet”. Akkor merül fel ez a helyzet, amikor egy keresztyén közösség szembesül azzal, hogy újra meg kell fogalmaznia a hitét Istennek a Szentírásban adott kijelentésén keresztül, mert üzenete ki van téve a tévtanítás, felhígulás, elferdítés veszélyeinek. Ez történt Niceában Kr. u. 325-ben, Barmenben 1934-ben és higgyétek el, nem a nagyképűség beszél belőlem, de ez történt velünk 2017-ben is, amikor felismertük a status confessionist, azaz hogy a blog a reformáció évében nem csupán egy programmal, de egy közös hitvallással kell emlékezzen és előremutasson. Akkor nem tudtuk, milyen hosszútávú következményeket von maga után mindaz, amit leírunk. Hitvallásunk ugyanis egyszerűen, mégis pontos fogalmazással a kor nyelvén leírja, mit hiszünk és hogyan hiszünk a Szentháromság Istenről és az emberről, aki napjainkban Jézus által megérintve és megváltva megéli hitét – talán egészen másként, mint mások.

Hitvallást tenni sosem volt kockázatmentes lépés, a status confessionis a feszültségek idejében szokott felmerülni és szakítópróba követi, de pont ezért relevánsan szól azokról a problémákról, amik kiváltják. Az elmúlt időben megjelent egy posztunk, ami miatt sokak szemében kérdésessé vált hitelességünk, reformátusságunk, több online és offline kérdés, felelősségrevonás is ért minket. Főszerkesztőként az én döntésem volt, hogy ez az írás ebben a formában menjen ki, ezért nem is magyarázkodni szeretnék (nincs is miért), de le szeretném írni, a közösen megismert és megfogalmazott hitvallásunk alapján miért nem változtatunk a megjelent íráson.

„Isten minden teremtménye jó, azaz önmagában véve semmi sem rossz, amíg aljas célok és szándékok nem teszik azzá” – ezért nem tartom bűnnek azt, hogy ha egy református fiatal, jelen esetben cikkünk szerzője, miután egy éven keresztül birkózott és küzdött az őt kimozdítani igyekvő Istennel, eldöntötte, hogy elindul ezen a zarándoklaton, élete eddigi – saját bevallása szerint –  legijesztőbb kalandjára, ahol kegyelmesen megtalálta Isten.

„Hisszük, hogy nem minden fekete és fehér, azaz a végzetes sarkítások és a gondolatcserét lehetetlenné tévő megállapítások többet ártanak, mint használnak az evangélium hirdetésében” – mint ahogy a szerző cikkében jelezte, készen áll a párbeszédre, és szívesen kifejti részletesen mindazt, amit nem írt le a cikkében. Egészen máig senki nem kereste meg, és ez engem személyesen azért szomorít el, mert azt látom, van készség, energia és lelkület arra, hogy támadjunk és elítéljünk egy írást és egy embert, de arra nincs, hogy felvegyük vele a kapcsolatot. Érdekes, Jézusnál én fordítva látom a sorrendet: először felveszi a kapcsolatot, aztán beszél arról, hogy az ítélet átadatott N e k i.

Hisszük, hogy Isten nem skatulyázható be. Hisszük, hogy az egyház több mint történeti örökségének összessége, illetve az egyház történetében kialakuló különböző Isten-képek csupán utalnak Arra, akit az egek sem fogadhatnak be (1Kir 8,27). Nem abszolutizáljuk a hitélményeink során megtapasztalt Isten-tapasztalatokat: hiszünk a Szentháromság Isten szabadságában, aki másnak másképp mutathatja meg azt, amit nekünk egyféleképpen megmutatott.” – szerzőnk nem teológiai disszertációt írt, és az írással nem propagandaanyagot jelentettünk meg, hanem egy hiteles, személyes hitélményt közöltünk. Nem jelenti ez azt, hogy mindenkinek erre az élményre van szüksége. Nem jelenti ez azt, hogy csak a katolikus vagy református egyházban lehet Krisztus-élménye az embernek. Azt sem jelenti, hogy mindenki így éli meg Isten közelségét. Ez a legnyomósabb indok, ami miatt főszerkesztőként és szerkesztőtársakként kiállunk az írás jelenlegi formája mellett.

„Hisszük, hogy a sokszínűség gazdagít, nem pedig szétválaszt minket. Egy író saját cikkében tükröződő véleménye nem feltétlenül tükrözi az egész blog véleményét. A közös hitvalláson felül tiszteletben tartjuk a tagok eltérő nézeteit.” – blogunk azért fejlődhetett és nőhetett, mert sokan sokféle eledellel tápláltuk. Alkotói hétvégénken, találkozóinkon megtapasztaljuk különbözőségeinket, ahogyan azt is, hogy az, hogy ennyire különböző emberek egy célért munkálkodnak az tényleg nem magyarázható mással, minthogy a cél szerzője maga Isten. Minket a sokszínűség nem enged ellaposodni, egyoldalúvá válni, és a vitáink, amiben megértjük egymást, előre visznek. Szabad vitázni, kérdést feltenni – láthatjátok, nincsenek tabu témák. De csak arra a kérdésre tudunk válaszolni, amit feltesztek, és csak azt a kérdést érdemes feltennetek, amire őszintén választ vártok, és nincs még meg arra a saját kiforrott, megváltoztathatatlan válaszotok.

„Hisszük, hogy egyedül Isten az ítélőbíró, tehát nem ítéljük el azokat, akik másképpen gondolkodnak, mint mi. Szolgálatunk feléjük nem több, nem kevesebb és nem más, mint tanúságtétel Isten országáról, ahová a Szentháromság Isten hívja és várja a világ minden vándorát (Mt 22,9–10). Ezért ha fel is merülnek véleménykülönbségek szolgálatunk kapcsán, arra törekszünk, hogy nyilvánvalóvá legyen: nem valaki(k) ellen, hanem Valakiért dolgozunk.” – úgy gondolom, ezt nem kell magyaráznom. Nem skatulyázzuk be és nem közösítjük ki azokat, akik nem értenek velünk egyet. Szívük joga ez. De szerintetek tennénk, amit teszünk – önkéntesként –, ha nem Valakiért tennénk? Mikor kikerült a posztunk, tudatában voltam, hogy református lelkipásztorként nem támogatom sem azt, hogy rekatolizáljunk, sem az, hogy Krisztuson kívül más közbenjárót keressünk, Máriát vagy a szenteket. Máriát, egy halott asszonyt nem tiszteljük- akik tisztelik, Isten előtt felelnek majd ezzel. Talán ezt az egy részét kellett volna főszerkesztőként törölnöm, átfogalmaztatnom a cikknek. Nem tettem- legyen valóban Istené az ítélet.

„Hisszük, hogy az Igéből mi is folyamatosan taníttatunk a jobbra. Istennek van hatalma arra, hogy mást mutasson meg olyan dolgokról, amelyekben mi már biztosak voltunk.” – karaktereink arról tudósítanak, személyes hit-utunk során milyen állomáson vagyunk. Hisszük, a Mindenható tovább visz minket, és az írásaink alapján már látjuk azt is, hogyan fejlődött, alakult hitünk az évek során. Annyit kérek, fogadjátok el, – ahogy azt biztosan ti is megtapasztaljátok –, hogy az ember személyisége folyamatosan változik, függetlenül attól, hogy megtért-e vagy nem. Ezért nevezi a teológia az embert „homo viatorum”-nak, úton járó embernek.

És ha már az útról van szó, legyünk egyértelműek: „Hisszük, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet. Más utat nem keresünk, más igazságban nem hiszünk, más életet nem akarunk élni. Őbenne maradva (Jn 15,5) teremhetünk jó gyümölcsöket.”

Az írás kikerült, és kint is marad. Ezt is reformátor őseinktől tanultuk – esetleges hibáinkat nem eltüntejük, szőnyeg alá seperjük, hanem együtt élünk és küzdünk velük, vállalva a felelősséget. Ahogy az egyik legrizikósabb hitvallás meglépője, Luther Márton mondta: itt állok, másként nem tehetek. Imádkozom azokért, akik megértik, de azokért is, akik nem. Testvéreim – a mindkét csoportban lévők –, Jézus őrizzen meg minket, hogy ne szakadjunk szét.

Laskoti Zoltán

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .