2019. március havi bejegyzések

Több, mint elég

Böjti egypercesek 22.


Forrás: Instagram

„Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét?
Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.
A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz. Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül!
Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” (Zsoltárok 50:7-23)

Ebben az igeszakaszban Isten megelégel valamit, ami addig talán megszokott, elfogadott megnyilvánulás volt Felé az emberek részéről, és valami Számára sokkalta értékesebbet kér ezentúl tőlük: szívből jövő hálát és engedelmességet – mindezekkel együtt pedig egyfajta bensőségességet is, mely a Benne való bizalmunkon alapszik. Olyan bizalmon, mely a nehézségekben Rá támaszkodik, sőt dicsőíti Őt. Ez gyönyörűen hangzik, de vajon képesek vagyunk mindezt megélni, amikor egy valódi nehézségben találjuk magunkat?

Lehetséges, hogy most nem tudunk erre igennel válaszolni. Oly gyakran átlagosabb dolgok is próbára tesznek, hisz az időnk nagy részét a hétköznapok sűrűjében töltjük, sok kisebb-nagyobb tennivalóval, melyeket egyfajta ránk jellemző hozzáállással, magatartással végzünk. Így a kérdés talán inkább az, hogy milyen az a magatartás, szemléletmód, amely úgy általában jellemez minket?

Istennek a fenti igeszakaszban külön mondanivalója van a bűnösök számára is. És talán ez az a rész, amellyel nem igazán akarunk azonosulni, sőt egyenesen abszurdnak tartjuk, hogy bármit is igaznak ismerjünk el önmagunkra nézve a leírtakból. De valóban nem tart tükröt itt elénk az Ige? Mi a helyzet például a gonosz, csalárd, bemocskoló beszéddel? Ha egy kicsit elvonatkoztatunk, hogy tágabb értelemben mi minden mondható gonosz beszédnek, akkor rá kell döbbenünk, hogy hányszor fejezünk ki például hiányt a szavainkkal, a panaszkodásunkkal, amely folyton a lehetne jobbat, a nem eleget hangsúlyozza. De hát mindenki panaszkodik időnként, nem igaz? S azért annál nagyobb bűnök is vannak az életben, mint némi elégedetlenkedés…

Szerintem viszont Isten ezt nem így gondolja. Minden nap egy kis panaszkodás erről-arról, és észrevétlenül elveszi az örömünket – a pillanat örömét –, amelyet Isten nekünk akar ajándékozni a hálaadáson keresztül.  Csodálatos, hogy Isten úgy kér tőlünk valamit, hogy cserébe adni is akar! De tudunk-e hálásak lenni, amikor épp az elégedetlenség szavai hagyják el ajkunkat? Lehet-e öröm abban a pillanatban, amelyben azok a gondolatok, aggodalmak foglalkoztatnak, hogy valami nincs, és talán nem is lesz meg az életünkben?

„…ti, akik elfeledkeztetek Istenről…”. Lehetséges, hogy a háládatlanság maga a megfeledkezés Istenről és az Ő jóságáról? Talán Isten így látja az elégedetlen, hiánygondolkodó, mindenben a rosszat, hibát, tökéletlent meglátó lelki szemeinket. Ha így van, ha ez tényleg ennyire zavarhatja Istent, akkor ideje változtatnunk azon, hová irányítjuk a tekintetünket. Ahogyan Ann Voskamp is írja: legyünk szépségvadászok, akik lassan haladva, tágra nyílt szemmel fürkészik a jót, a legapróbb csodálnivalót is az életben!

A hálaadás segít lelassítani és ráébredni, mennyi mindenünk van ebben a jelen pillanatban. Hálát adni annyit tesz, mint felismerni és elfogadni Isten életünkben megannyi módon megnyilvánuló kegyelmét, s mindezt örömmel tenni a nap bármely időszakában. Az a nagyszerű az egészben, hogy ha hálát adunk, akkor elkerülhetetlenül megjelenik az öröm érzése is, amely a hálánkat követi.

A mostban élünk, amely talán nem tökéletes, sőt időnként nagyon nehéz, de ha engedelmeskedünk Isten kérésének, ha a dacolás helyett, szívből kimondjuk, hogy köszönöm, Uram, azzal hiszem, hogy olyasmit adunk Istennek, ami számára értékesebb bármilyen égő és véres áldozatnál.

Higgyünk benne, hogy az Isten iránti hálánknak életet átformáló ereje van! Abban, hogy az életünk már most csordultig tele van Isten ajándékaival, s hogy a kevés, amink van, már most több mint elég, mert Ő azzá teszi!

„Mindenkor örüljetek, szüntelen imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18)

Dolenai-Balogh Beáta

Odabent

Böjti egypercesek 21.

Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

 „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. (Mt. 23, 1-12, 25-28)

Nagyon szeretem, hogy Jézus nem kertel. Azokban az esetekben, amikor élesen elválasztja egymástól a „Tedd!”/”Ne tedd!” dolgokat, nagyon egyenesen, nyíltan, tisztán, félreérthetetlenül beszél. Már-már könyörtelennek hathatnak a szavai – meszelt sírokhoz hasonlítani valakiket bizony igen meredek kijelentés.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon nem szeretném, ha Jézus, aki a szelídség és könyörület megtestesítője, így beszélne rólam. Szóval a fenti igerész elolvasását követő első reakciómat, nevezetesen az általam farizeusokként asszociált emberek elemzését gyorsan félretéve újraolvastam az igeszakaszt, és erre hívlak ma benneteket is. Ideje megvizsgálnom: vajon csak beszélek róla, vagy teszem is, amit az én Uram kér tőlem; csak elvárok, vagy magam is belefekszem a munkába, s teszek a dolgok változásáért; epedve áhítom mások elismerését, vagy megelégszem a csendben szolgálás örömével; észreveszem-e, mikor olyan távol vagyok az alázattól, hogy távolabb már nem is lehetnék, miközben elvakult büszkeséggel masírozok előre Jézus Krisztus nevével utat törve magam előtt.

Isten soha nem a külsőt nézi meg először. Soha nem azt, amire én mindenekelőtt pillantanék. Ezért ma én is a dolgok mögé nézek: saját meszelt sírom legmélyére merészkedek. S ha már odabent vagyok, meg is feledkezhetek a külsőségekről: ideje takarítani.

Kocsis Julika

Fel van adva a lecke: Szeresd…

Böjti egypercesek 20.

Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni. (Mk. 12,28-34)

Mostanában nagyon elszomorított az a felismerés, hogy nekünk, hívő embereknek a szavainkból időnként milyen mértékben fröcsög a szeretetlenség. Mert bizony sokszor fröcsög. A közösségi oldalakon elszabadult véleménynyilvánításainkban, a dühös kirohanásainkban, a vicces megjegyzéseinkben, a jó szándékú nem-pletykáinkban, a segítő tanácsainkban… Persze soha (!) nem a rossz szándék vezet, mivel hiszünk abban, hogy Isten általunk akar valami egészen különlegeset véghezvinni ebben az egyre furább világban. Olyan nagyon hisszük ezt. És persze félünk is. Féltjük, és próbáljuk óvni őseink hitét. Félünk, hogy kiürülnek a templomaink. Félünk attól, hogy felhígul a hitünk, a vallásunk. Mert nem akarjuk hagyni, hogy a mellettünk élők tévelyegjenek. Segíteni akarunk. Megmondani. Mert mi tudjuk, mi a helyes, és ott lobog a lelkünkben a feladat, hogy a megismert igazságot terjesszük ebben a világban. Persze mi is épphogy bukdácsolunk a hit útján, de az igyekezet is számít, és mi lelkesen próbálkozunk.

Csak az a kérdés, hogy a próbálkozásainkban ott van-e a szeretet? De tényleg.

És nem ennek a hiánya-e az, ami ellen fel kellene vennünk a harcot? Annak, hogy szeretjük Istent, nem az a földi megnyilvánulása, hogy szeretjük embertársainkat is? Vagy legalább próbáljuk értékesnek látni őket?

Persze tudom én, hogy olyan nehéz az embereket szeretni. És egyáltalán lehet-e? Szerethetem-e, akit épp csak ismerek? S jön a megnyugtató válasz: klasszikus értelemben persze, hogy nem. Hátra lehet dőlni. Mégis jól van minden… Vagy mégsem?

Én azt hiszem, hogy itt nem is ez a fontos. „Szeresd az Úrat…” – innen indul minden. Szeretem Őt, őszintén, kapcsolatban vagyok Vele, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy megváltott gyermeke lehetek. És ebből a hálából táplálkozva látom meg a másik embert. Nem, nem támadok rá. Nem, nem ítélem el utálkozva, hanem megállok mellette, ránézek, ha kell, felemelem, egyenrangúnak látom őt. Mert tudom, hogy én lehetnék ott, ahol ő. Sőt könnyen lehetek is… Ráadásul az, ahogy én megnyilvánulok meghatározhatja azt, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről.

Úgy gondolom, hatalmas kegyelem az, hogy lehetőségem van arra, hogy én odaszeressem őt Istenhez. Milyen szép megfogalmazás ez: odaszeretni valakit Istenhez. Ez misszió. Ez több minden vallásos, hittel teli próbálkozásnál, minden „égő és véres áldozatnál”.

Papp Adrien

Az élet nagy kérdése

Böjti egypercesek 19.

„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal, és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)

Itt áll Jézus, a Mester, aki minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot, szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.

Édesem! Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik öccsével?

„Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”

Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai. Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív kérdésekkel.

Szeretek beszélgetni másképp gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet, árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát pocsékolni a semmire.

Jézus nem ilyen. A Tőle megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.

A szadduceusok nagyon is jól ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak. Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem pont úgy van ahogy.

És látod, itt az eredménye: nem fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most csak fekete-fehér.

És mi?

Olyan sokszor kérdezünk, de vajon épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?

A jól ismert felszínt sikálgatjuk újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?

Vajon nem azért figyeljük, boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a saját nincseinkkel foglalkozni?

Legyünk őszinték: mi sokszor nem Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk, hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram, irgalmazz!) bennünk.

De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.

Olasz Tímea

Megválaszolt kérdések

Böjti egypercesek 18.

Ezek megkérdezték tőle: Mester, tudjuk, hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személyválogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré. Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! Így tehát nem tudták tőrbe csalni a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán, és elhallgattak. (Lukács 20,21-26)

A farizeusoknak és írástudóknak kezd igazán elege lenni Jézusból. Az akkori jól bevált módszerekkel megpróbáltak kicsalni belőle valami eretnekséget, istenkáromlást. Igazi összeesküvés: ahogy a „titkos ügynökök” keverednek a Jézus körül tolongó nép közé és olykor-olykor a társadalom számára izgalmas és fontos kérdéseket vetnek fel. Az egyik ilyen dilemma, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak? Amikor csőbe akarunk húzni valakit, akkor úgy teszünk fel kérdést, hogy arra csakis IGEN-t vagy NEM-et lehessen válaszolni („szabad-e?”), és mindkét válasz problémát okozzon a válaszadónak. Ez az igazi fondorlatos merénylet! Amikor megoldjuk, hogy az ellenségünk saját maga leplezze le önmagát. Mi pedig moshatjuk ártatlan kezeinket.

Véleményem szerint mindig csapda, amikor valaki megpróbálja összemosni a vallási és a politikai ügyeket és így tesz fel provokáló kérdést. Jézus pontosan tudta, hogy ez átverés lesz. Persze, ha én ott álltam volna a tömegben, biztosan vártam valami jó kis szaftos választ arra, hogy hová menjen a császár az adójával együtt… Talán azért, mert hasonlóan nehéz helyzetet élünk, éltünk meg Ukrajnában az elmúlt néhány évben. Talán ma is számtalan ember felteszi a kérdést, hogy „ugye, Jézus, nem kell befizetnem az adót a csokikirálynak?” Ez nem vicc. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vannak, akik zúgolódnak az éppen regnáló hatalom ellen, mert elnyomó, mert csak a zsebüket tömik, mert nincs egészségügyi és szociális ellátás, mert az oktatási rendszer használhatatlan, mert csak azok élhetik életüket, akiknek van pénzük…  Mindig van arra teljesen jó és nyomós indok, hogy miért ne tiszteljük a kormányt, ne akarjunk adót fizetni (senkinek). Különben is, az állam van értünk és nem fordítva, igaz?

Jézus szelíden, nyugodtan válaszol. Határokat szab. Azt mondja, hogy ha ott lapul a zsebedben az állam pénze, és azt minden nap használod is, akkor légy szíves, add meg az államnak, ami jár neki. De nem áll meg itt. Felhívja a figyelmet arra, hogy az Istennek is add meg, ami jár. Mondjuk hálát. Tiszteletet. Időt. Esetleg tizedet. Böjtöt.

Újra és újra átolvasva az igeszakaszunkat eszembe jut, hogy én is ilyen vagyok – mint ezek a tőrbe csaló titkos ügynökök. Egyrészt megpróbálom behúzni az Urat a csőbe, a magam oldalára állítani a harcomban, majd mosni ártatlan kezeimet. Aztán pedig én is annyira meglepődöm Isten válaszain, hogy elnémulok. Csodálkozom, elhallgatok, mert Isten válasza tisztán hallható, szelíd, egyszerű, és még így is odavág. Isten ma azt mutatta meg nekem, hogy nagyon jó, ha kérdéseim vannak, de mindig legyek felkészülve a válaszokra, alázatos szívvel fogadva azokat. Megadva a császárnak, ami a császáré, de elsősorban és legfőképpen: megadva Istennek, ami az Istené.

Nigriny-Demeter Adrienn