Én már… voltam katolikus zarándoklaton és fesztiválon

A Križevac-i kereszt (a szerző felvétele)

Kedves TeSók! Új sorozatot indítunk Én már… címmel, melyben olyan megtapasztalásokról írunk, amelyek talán kicsit – néha nagyon – kilógnak a református vallásgyakorlatból. Első bejegyzésünkkel katolikus testvéreinkhez kalauzol el Kocsis Julika szerzőtársunk.

Amikor felekezeti különbségekről, netán ökumenizmusról (a keresztények egységtörekvése – a szerk.) esik szó, akkor eléggé eltérő véleményeket tapasztalhatunk egyházon belül és kívül egyaránt. Az innenső oldalon van, aki üdvözli a nyitást, például a katolikus testvérek felé, mondván, hogy minden külsőség ellenére ugyanazt az Istent követjük, és erre kell fókuszálni. Vannak azonban, akik nagyon radikálisan nemet mondanak a katolicizmusra, egyenesen istenkáromlásnak bélyegezve azt, és semmilyen közösségre nem hajlandók velük, sőt, óva intenek minden egyháztagot a nyitástól. Vannak, akik elfogadják ugyan, hogy egy Istenünk van, de valahogy mindent csak a vallás függvényében látnak: vagy református, vagy katolikus vagy, nincs olyan, hogy ez vagy az nem fekszik a saját kereteidben, s másutt keresed a megoldást. Vannak, akik nyitnak, de nagyon-nagyon lassan, telve félelemmel, szemüket folyton azon tartva, ami nem biblikus vagy nem fér bele az ő értelmezésükbe. Akad, akit eleve nem érdekel a téma, maximum néhány kósza, felületes tapasztalás és/vagy pletyka alapján kategorizálja be a más vallásúakat a „Ja, ők azok, akik…” valamelyik csoportjába.

Az, hogy hogyan viszonyulunk más felekezetű embertársainkhoz, az ő istenképükhöz, vallásgyakorlatukhoz, hitük megéléséhez, nagyban annak függvénye, hogy mit tanultunk, hol szocializálódtunk, mi rakódott rá megtérésünkre, hitünkre. Ez persze nem csak erre a témára igaz. Ezért is olyan nagy a felelőssége annak, aki Isten igéjét meri prédikálni. Sokan egész életüket a gyülekezetben tanult minta alapján élik, hiszen alig-alig van módjuk mást látni. Az internet világában ez talán egy fokkal könnyebben áthidalható, mint például nagyszüleink, vagy akár szüleink fiatalkorában volt, de az is tény, hogy a személyes megtapasztalást, beszélgetést egyetlen internetes anyag sem helyettesíti.

Én azt gondolom, hogy nincs azzal baj, ha valaki az általa megszokott rendszerben tudja vagy akarja megélni a hitét: tegye! De sokan vagyunk, akik időnként szeretjük újraértelmezni, kicsit távolabbról megvizsgálni a hitünket, annak megélési formáit. Pláne, ha például egy ideje nem találjuk a jó kapcsolódási pontokat Istenhez, és a szokott keretekben egyszerűen kényelmetlenül, hova tovább fuldokolva érezzük magunkat. 2018-ban én valami ilyesmit éltem meg. Az elmúlt év számomra az életem szinte minden területén a komfortzónámból való kimozdulásról szólt. Ennek volt olyan része, amit nem én választottam, de többnyire éreztem, hogy Valaki finoman – vagy kevésbé gyöngéden – fenéken billent, hogy mozduljak már, és én hol lelkesen fejest ugrottam az ismeretlenbe, hol hetekig tologattam a döntéshozatalt. Ezekben a helyzetekben eszméltem rá, hogy mennyire „begyöpösödtem”, és megijesztett, hogy ez eddig fel sem tűnt.

Az egyik ilyen ismeretlen terepre való merészkedésem katolikus testvéreinkhez kötődik: tavaly nyáron elmentem egy zarándoklatra Medjugorjebe (Bosznia-Hercegovina). Pontosabban a katolikus (örök) fiatalok egyik legnagyobb nemzetközi találkozójára, a Mladifestre utaztam egy számomra addig teljesen ismeretlen magyarországi csoporttal. Hozzájuk az út egyik szervezőjének bizonyságtételén keresztül jutottam el. Adott volt egy fiatal, szimpatikus, sikeres férfi, aki őszintén felvállalta a múltját, a bukásait, félelmeit, az Istenhez vezető útját azért, hogy Rá mutasson, és kapaszkodót adjon másoknak. Említette Medjugorjet is.

Foglalkozásomból és alkatomból adódóan is sok cikket olvasok, igyekszem csekkolni, szűrni, hogy mi hiteles és mi nem az. Ez az interjú abszolút annak tűnt. Rémlett, hogy korábban is hallottam már Medjugorjeről, a nálunk, reformátuséknál nem jellemző zarándoklatok pedig mindig is vonzottak, így hát elkezdtem keresgélni, s a mozaikok szép lassan összeálltak: eljutottam a már említett zarándokcsapathoz.

Mesélhetnék sokat arról, hogy mennyire ijesztő volt protestánsként egy abszolút idegen csapatnál jelentkezni határon túlról, hogy mennék velük még néhány határral arrébb egy „Máriás” találkozóra; hogyan győzött meg Isten a félelmeim leküzdéséről, de arra itt kevés a hely (aki szeretne róla többet hallani, az keressen nyugodtan pm-ben). Elég most annyi, hogy a szervezők egyet kértek nagyon hangsúlyosan: nyitott szívet. Én pedig igyekeztem ezt nagyon szem előtt tartani.

A templom és a szabadtéri oltár –  a fesztivál fő helyszíne esti fényekben. (Hegedűs Márton felvétele)

Nos, megérte. Az én egyetlen kis lépésem útitársaim sok-sok felém megtett lépésével kiegészülve odáig vezettek, hogy az utóbbi évek legintenzívebb istenélményeit közöttük tapasztaltam meg. Volt, amikor az úgynevezett szentségimádáson (az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus Krisztus imádása a szentmisén kívül – a szerk.) olyan erősen éreztem az Úr Jézus jelenlétét, hogy a földig hajoltam – mást egyszerűen nem tehettem. Tanúja lehettem, ahogy nem messze tőlem démoni erőktől szabadulnak meg emberek. Megtapasztaltam, hogy a rózsafüzért – az eszközt és az imádságot – hogyan használhatom a saját imaéletemben. Láthattam, ahogy apácák és szerzetesek Isten előtt táncolnak, nem félnek nevetni, bulizni – bevallom, ezt a szabad örömöt igazán hiányolom saját egyházunkból. Megértettem, miért szólítja meg sok katolikus testvér Máriát imádkozáskor – felszabadító volt megtapasztalni, hogy amíg a cél mindnyájunknak Jézus Krisztus, a Hozzá vezető út lehet különböző, s van, aki számára az eszköz Jézus édesanyjában adatik. Ráadásul olyan személyes kapcsolatokkal ajándékozott meg Isten, amelyekért nem lehetek eléggé hálás. Tudom, a felsoroltak kissé idillikus képet festhetnek, és a hétköznapi, valós katolikus élet ennél jóval árnyaltabb – ahogy az összes többi, így a református vallásgyakorlat is az. Mégis, úgy érzem, számomra rendkívül hasznos, gyümölcsöző volt ez az út, és sokkal kevésbé érzem magam keretek közé szorítva. Én úgy látom, hogy időnként jó – átvitt és egyenes értelemben is – hosszú útra indulni, kicsit eltávolodni attól, amit megszoktunk, amit tudunk, s úgy megvizsgálni kritikusan, miben is hiszünk. A lényeg, hogy innen eljussunk oda, hogy Kiben hiszünk. Ha az út Hozzá vezet, talán nagyobb, jóságosabb lélekkel térhetünk haza. Vagy léphetünk rá a következő útra.

Kocsis Julika

Facebook kommentek



Vélemények:

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

kocjuliÚjságíró, rendezvényszervező vagyok. Tanulom az életet, a problémamegoldást, kitartást, a Fentiekben gyökerező, körülményektől független örömöt. Nagyon szeretem a zenét, Isten különleges ajándéka ez a csoda. Úgy gondolom, ebben az életnek nevezett izében a legbonyolultabb s néha legfájdalmasabb, mégis a legszebb, legfontosabb értékeket emberi kapcsolataink jelentik. Egyik fő célom, hogy megtanuljak jól szeretni, s ebben ki más lehetne a tanítómesterem, mint maga a SZERETET. Örülök, hogy itt vagy, olvasol, hogy írhatok Neked – és magamnak.