Hallgatni arany

„Valahol ugyanis alapvető dolognak tartották, hogy nem nevetnek ki olyat, akinek a sorsát ők maguk képtelenek lennének elviselni.” (Fodor Klaudia: Mircea)

Szeretnék én is ezen a helyen élni.

Hosszú ideje ez az, ami a leginkább képes kiakasztani. Ami tényleg, csupán a gondolatára is fizikai tünetekben jelentkező dühöt képes kiváltani belőlem. Ha megkérdezték tőlem, hogy mi az, amin szerintem egyszerűen nem lehet poénkodni, és nem is nagyon tolerálom a környezetemben az ezzel való élcelődést, akkor mindig azt mondtam, hogy ha olyan embereken nevetnek, akik nem tehetnek a nyomorúságukról. Így például, ha valaki egy fogyatékkal élő ismerősét figurázza ki az illető tudta nélkül, vagy úgy általában véve a fogyatékkal élő embereket, az vagy menjen ki, vagy én megyek ki, vagy készüljön a harcra.

Azt hiszem, a fenti idézet szerzője nálam sokkal jobban megfogalmazta a lényeget.

Igazából nem is az borít ki a legjobban, hogy elkezdődik a poénkodás ilyesmiről, hanem a válasz, amit akkor kapok, mikor belekezdek a „van fogalmad róla, hogy…” kezdetű kiselőadásomba. A válasz, miszerint: „ja, én ebbe még sose gondoltam bele”. Szerintem tökéletesen az ilyen helyzetekre találták ki nyelvünk egyik legbölcsebb mondását, hogy: hallgatni arany.

Mert ha igazából el sem tudod képzelni a másik ember sorsát, de voltaképp még arra sem vetted a fáradtságot, hogy egyáltalán belegondolj, akkor nemhogy ne kezdj el a dolgon ízléstelenül élcelődni, hanem leginkább meg se szólalj!

Nagyon kérlek, hogy amíg nem sejted, hogy milyen lehet kisgyerekként beleszületni egy örökké üldözött nép egyik családjába, pici korodtól mindenhol csak azt kapni, hogy valamit rosszul csinálsz, meg hogy undorodnak tőled, addig ne élcelődj a cigányokon egyáltalán, mert a saját gondolati felszínességedet árulod el vele!

És amíg nem tudod, hogy milyen tizenéves kiskamaszként feltenni magadnak a kérdést, hogy akkor most le kell-e mondanod mindenről: szerelemről, családról, gyerekről, valakihez tartozásról, addig ne érezd úgy, hogy a “buzizás” igazából megengedett, és rajtuk meg velük poénkodni nem is olyan nagy gáz…

Arra meg végképp felhívnám a figyelmedet, hogy amíg fogalmad sincs, mit jelent egy egész életet egyes-egyedül tolni előre, és közben egyáltalán nem érteni, hogy hozzád miért nem tartozhat egy társ, addig teljes egészében felejtsd el az agglegény és a vénlány szavakat!

Amíg te nem tudod, hogy milyen napokat, heteket és hónapokat tölteni az utcán, meg pályaudvarok aluljáróiban, addig ne migránsozz! Legyen ez most bármennyire elfogadott.

Eképpen a nálad szegényebbeken, a súlyproblémával küzdőkön és a gyermekteleneken sem illik viccelődni, mert azok az emberek, akik nálad nehezebb életutat kaptak az Úrtól, nemhogy nem gúnyoldást, de mégcsak nem is szánalmat érdemelnek, hanem annál sokkal többet: tiszteletet és megbecsülést.

Azért ez az egész sosem ilyen egyszerű és liberális?

Lehet.

Ezek sarkalatos kérdések, és beszélni kellene róluk?

Igen.

Mégis mi a legrosszabb, amit tehetsz ilyen helyzetben?

A gúny az egyik legmérgezőbb dolog a világon, ami önmagában sohasem visz előre semmit.

Miért ne tedd?

Szeretném azt írni, hogy azért, mert keresztény, erkölcsös ember vagy, és Jézus biztosan nem gúnyolódna. De az az igazság, hogy nem: ez egy alapvető emberi érték: „hogy nem nevetnek ki olyat, akinek a sorsát ők maguk képtelenek lennének elviselni.”

Vagy legalábbis annak kellene lennie…

Ismeretlen okból a kemény megmondás, csúnyán odaszólás, „minél durvább, annál őszintébb” időszakát éljük. Pedig jó volna ismét divatba hozni a jóízlést, az alázatot és a szelídséget. Akkor talán kevésbé beszélnénk el folyamatosan egymás mellett…

Sárközi Andrea