Alig ért véget a vizsgaidőszak (volt másfél szabad estéd), s elkezdődött az új félév, kettőt pislogsz, és már megint egy beadandó felett görnyedsz.

Most zártál le egy projektet, alig kezdted el élvezni, hogy a határidő nem szorítja a nyakad, máris kitűztek egy újabbat, ami baljósan a fejed fölött lebeg.

Végre sikerült rendet rakni a szekrény régen lomtalanításra váró polcán, összehajtogatva csinos oszlopokba rendezni a ruhát, de pár sietős – megint elaludtál – reggel után újra a káosz királynőjének érzed magad, ha álmosan kinyitod a gardróbot.

Olyan jó lenne lezárni egy-egy teendőt, majd kellően kipihenve akkor látni neki az újabbnak, ha kedvünk van hozzá. Olyan jó lenne szépen, rendben tartani a dolgainkat, nem felhalmozni a feladatokat, mindent megcsinálni idejében. Nem elkésni a munkahelyről/óráról/találkozóról, nem lavírozni kétségbeesetten a többfrontos csatában: egyik kézzel sms-t írni anyámnak, hogy 20 perccel később érek oda az ebédre, másik kezemben a listát szorongatva azon agyalni, mit is felejtettem ki a bevásárlásból…

Hogyan kell ezt mindet jól csinálni? Lehet, hogy vannak emberek, akiknek 48 órás egy napjuk, vagy fele ennyi a teendőjük? Hogyan érkeznek gyereket nevelni, edzésre járni, takarítani, bevásárolni, barátokkal kávézni, kialudni magukat? Én vagyok az egyetlen, aki hiába tervez, összekuszálódnak a teendői? Az enyémek egymásra torlódnak, saját életre kelnek, átrendeződnek, s ha valamit sikerül befejeznem, máris a következő feladatban ülök nyakig. Utána jön a túlkompenzálás – mielőtt megint túlhajtom magam, igazán megérdemlek egy kis lazítást. Csakhogy az órákon át tartó zombiüzemmódú telefonképernyő-bambulás végül jobban fáraszt, és több időmet elveszi, mintha elmentem volna kocogni… Minél több a feladat, annál több a „mert jár nekem a pihenés”. Ami persze végül olyasvalami, ami se nem pihentet, se nem hasznos. Az idő egyre kevesebb, a feladatok viszont nem. Kész is az ördögi kör: teendők, halogatás, még több teendő, bűntudat, szorongás.

Hogyan lehet ebben a kuszaságban felszínen maradni?

Az első dolog, amit el kellett fogadjak, hogy szükségem van a töltődésre, de az időgyilkos képernyőbambulásra annál kevésbé. Nem tölt fel, csak elhiteti: olyan, mintha áram nélküli aljzathoz csatlakoztatnád a telefont. Elveszi az időm, attól, hogy koncentrálni tudjak a belső hangra, attól, hogy imádkozzak, és Istent hívjam erőmül. Attól, hogy igazán odafigyeljek a szeretteimre, hogy rendesen elbeszélgessek egy barátommal, és attól is, hogy idejében elvégezzem a feladataim, amiket elterveztem.

Veszélyes a szándék. Középen megmaradni a legnehezebb, végletekbe esni jóval közelebb áll az emberi természethez. Milyen közhelyesen hangzik, hogy ember tervez Isten végez. Mégis úgy tűnik, tervezni kell, hogy ne üresjáratban teljenek a napok. Egyet viszont nem szabad: a terveket kőbe vésett törvényszerűségekként kezelni. Van úgy, hogy Isten másképp gondolja, s tovább jutok, ha kevesebbet valósítok meg a saját eltervezett dolgaim közül.

A legfontosabb viszont, amit a feladatokkal, teendőkkel kapcsolatos szorongásról tanultam: az élet nem elvégzett feladatok és pihenés váltakozása. Általában az élet folyamatos feladathalmaz, kusza, átfedett területekkel, sokszor tisztázatlan határokkal. Ezek között kell valahogy életben maradni, boldognak lenni. Megtanulni kikapcsolni, feltöltődni, felfelé figyelni.

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil. 4,6)

 Sokszor idézem fel ezt az igét, amikor elborítja minden zsigeremet az érzés, hogy képtelen vagyok megküzdeni ennyi feladattal, s kudarcot vallok majd. Ilyenkor az egész élet egy nagy, megugorhatatlan akadálynak, egy összegabalyodott feladathalmaznak tűnik, ami elborít, megfojt. Úgy érzem, nem szűnik meg sosem, nem érek a végére. Elhatalmasodik az érzés, hogy sosem tudok már igazán pihenni, kikapcsolódni, mindig újabb és újabb feladat árnyékolja le az erőm. Aztán a viszonylag stresszmentes időszakokban újra és újra felismerem, hogy a teendők maguk jelentik az életet. Jó hasznosnak lenni, jó tenni, jó mozogni, pezsegni, menni, emberekkel találkozni, emberek által változni, változtatni, hatni. Azaz öröm mindez, boldogság. Összetett és néha nehezen megszerzett boldogság, olyan édesség, ami nincs kellemetlen, sokszor nehezen bontható csomagolás nélkül.

Egyre inkább látom úgy, hogy nem lehet a stresszt úgy kihúzni az életből, mint egy oda nem illő gazt. Annyira körbefonja a mindennapokat, beleeszi magát a zsigereinkbe, hogy csak azt tanulhatjuk meg, hogyan engedjünk minél kevesebb teret neki. Erre léteznek nagyon hasznos praktikák, amik működnek. Nincsenek viszont mindenkire érvényes, kész receptek, tuti módszerek. Minél többet gondolkodom erről, annál több a kérdésem, amire nem találom a választ. Még. Egyet viszont biztosan tudok: Isten nem szeretné, ha aggódva, szorongva forgolódnám álomba magam esténként. Hozzá mindig mehetek megnyugvásért.

Kiss Julianna

1 Hozzászólás

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .