Igazság, köret nélkül

„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított. Tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6,54-60)

János evangéliumának egyik legmarkánsabb fejezetét olvassuk: ötezer éhező ember, öt árpakenyér, két hal, egy megdöbbentő csoda, ami után Jézust el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, de elvonul, és nem találják. A tanítványok úgy döntenek, hogy még az éjszaka visszahajóznak Kapernaumba. Váratlan vihar. Halálközeli élmények és a tengeren közeledő Jézus képe rögzül bennük egy életre. Újra emberek vannak körülöttük, Jézus ismét tanítja őket. Ezúttal viszont erősnek tűnik a beszéd: életről és halálról szólnak a szavak, és sokan hátrahőkölnek. Pedig tudatosan keresték Jézust, szándékosan mentek utána. Ugyanis ettek a kenyerekből. Ott voltak a hegyen. A földi valóság legszorongatóbb problémáinak egyike úgy oldódott fel Jézus kezében, akár egy gőzölgő csésze teába hulló hópehely…

Mert a kenyérkérdés tulajdonképpen nem a kenyérről magáról szól. A túlélésről, az életösztönünkről s a legbelsőbb félelmeinkről beszél, hogy egyszer elfogy a kenyér, és elfogy az életünk. Akaratlanul is a körülményeink áldozatai vagyunk, Ő pedig felülírja a körülményeket. A pusztaság közepén kenyeret ad, parancsol a tomboló viharnak, lábra állít a Bethesda partján.

„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,3-4)

Ezt érzékelik az emberek, amikor Jézus keresésére indulnak. Életközeli élmények. Biztonságérzet. Nagy pillanatok. Krisztus viszont valami olyanról kezd el tanítani, ami nem pillanatnyi, sőt: nem evilági. Kitekintés az örökkévalóságra, Isten mennyei világának belső törvényszerűségeire. Ha nem eszem az Élet kenyeréből, éhezni fogok megelégíthetetlenül. Krisztus vére híján szomjazom olthatatlanul. Végül a pusztulás erőivel szemben is alulmaradok, és alulmaradunk mindnyájan. Ez az igazság. Körítés nélkül. Kemény beszéd kétségtelenül. Sokan ezen a ponton fordulnak meg, s mennek haza. Az élet küszöbén, mégis kívül maradva. Mert nyers a beszéd és őszinte. Az eredeti szöveg szerint kemény, szilárd, hajlíthatatlan. Isten szeretete ebben is megnyilvánul, hogy nem beszél mellé, nem köntörfalaz, a lényegre tér. S mindez nem alku tárgya, hanem alapigazság, axióma.

„Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: »Vajon ti is el akartok menni?« Simon Péter így felelt: »Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad«.” (Jn 6,67-68)

Péter már érti, látja: nincs alternatíva. Krisztus az Élet. A meggyógyított betegek sokasága, az átélt csodák sokszínűsége evilági mértékkel mérve döbbenetes, Krisztus mércéjével mérve azonban csupán a Menny előszobája. Kimondhatatlanul többet készített el az Atya számunkra Krisztus által. Ám egyedül Krisztus által. Solus Christus. Nincs más Út, nincs más Igazság, nincs másban Élet. Valóban kemény beszéd ez, de az örök élet beszéde.

Szimkovics Tibor

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..