Ateista keresztyének

Amit talán legjobban értékelek a mostani tizenéves korosztályban, hogy szinte már a szemtelenségig őszinték tudnak lenni. Amikor néhány hónapja néhányukat megkértem, hogy mondják el, milyennek ismerik Istent, a válaszok megdöbbenést keltettek bennem. Talán a legtöbben a szigorú Istenre tették le voksukat. Megpróbáltam feltárni, hogy mi is vezette őket éppen ehhez a jelzőhöz Vele kapcsolatban, és már jöttek is a történetek a tüzet okádó hitoktatókról, akik a tízparancsolat összes terhét felmutatták előttük, és fenyegetőztek azzal, hogy akik ezt nem tartják be, azt bizony a jóisten (micsoda ellentmondás!) a pokol kénköves tüzeire veti. Aztán a második befutó az unalmas Isten volt, aki végeláthatatlan messzeségben lakozik, és öreges testét próbálja a trónon tartani. Elmondták, hogy valójában nem találkoztak olyan Istenben hívő emberrel eddig, aki ne unalmas dumát nyomott volna le a torkukon.

Azóta pörgetem magamban ezeket a fiatalokat, és azt a borzalmas súlyú beismerést kellett tennem magamnak (és nekik is), hogy az, amiről eddig hallottak az bizony nem keresztyénség. Legalábbis nem az a keresztyénség, amelyet én ismerek és élek.

Csak hát ugye ez a baj mindenkor: ahányan, annyiféle istent faragtunk magunknak. Ott van például a szigorú isten, aki ádáz tekintettel lesi életünk minden egyes pillanatát, s ha valamit vétünk, akkor azon nyomban siet a nagy könyvhöz, hogy leírja mulasztásainkat. Nem tűr semmiféle kompromisszumot. Nem érdekli más, csak a hibáink tömkelege. Legfőbb vágya, hogy megbüntessen bennünket és az örökkévalóság tévéműsorán teljes felbontásban szemlélje gyötrődésünket a pokol tűzében. Az unalmas isten, akit az évezredek alatt csak a gregorián kórusok lüktető melankóliája és a gótikus katedrálisok komolysága töltött el valamiféle örömmel. Nem szereti a mókát, a komolytalanságot, a vicceket. Nem nevet és nem izgatja magát azzal, hogy az életemre figyeljen. Vasárnaponként végigpásztázza a kicsinyke tömeget a templomban, aztán sóhajtozva visszazuhan trónjára. Vagy ennek ellentéte, a jópofa isten, aki semmit nem kér tőlünk, minden csínyünkben benne van, minden átbulizott éjszakánkon a kezünket fogja, és még véletlenül sem akarja elrontani a kedvünket holmi lemondásra való hívással, parancsolatokkal pedig végképp nem. A modern és büszke patrióta isten, a keresztyéndemokrácia és a zsidó-keresztyén értékek hű védelmezője, aki kinyújtott kezével védelmezi kontinensünket, elismerő mosolygással hagyja jóvá rasszista viccelődéseinket, elutasítja a nem-keresztyéneket és soha, de soha nem kérdőjelezné meg egy pillanatra sem politikai meggyőződésünket. De ott van a hipszter isten is, aki meztelenül láncolja televarrott testét a fához, hogy a műanyagzacskók betiltása ellen tiltakozzon, vagy naponta tweetel azért, hogy most már a kutyákkal kötött házasságokat is elismerje az alkotmány.

Istenek tekintetében tehát nem szenvedünk hiányt ma sem. Annak idején az első keresztyének ellen a hivatalos hatóságok részéről érkező első vád az ateizmus volt. Ateistának, istentagadónak tartották őket, mert nem voltak hajlandóak beállni a politikai áramlat sodrásába, nem kívántak áldozni a császárnak, és a legkevésbé sem szerettek volna részt venni e világ isteneinek tiszteletében. Idegenként, jövevényként élték az életüket, és egy olyan Istent imádtak a testet öltött Krisztus személyében, akit sehová sem lehetett beskatulyázni. Az evangéliumokat olvasva, egyre csak az a kép rajzolódik ki előttünk, hogy elutasította a nemzeti érzelmű partizánharcosokat, nem állt be egyik vallási csoportosulás mögé sem, farizeustól és szadduceustól egyaránt távol tartotta magát, a császárt nem becsmérelte, de nem is hirdetett vak engedelmességet neki. Egy Jézus, aki állandóan zavart kelt az emberben. Egy Isten, aki mindig más, mint ahogy mi azt előre eldöntöttük. Egy Isten, aki övéitől azt kéri, hogy elsősorban neki engedelmeskedjenek, és minden evilági tömörülésnek csak relatív, a neki való engedelmességtől függő meghajlást parancsol.

Újra meg kell tanulnunk felfedezni a nagybetűs Istent Jézus Krisztusban. Azt az Urat, aki állandóan megkérdőjelez bennünket. Azt az Urat, aki állandóan zavarba hoz bennünket és arról faggat, hogy vajon nem túlságosan könnyen hódoltunk-e be egy tannak, egy ideológiának, egy politikai meggyőződésnek vagy egy egyszerű embernek. Újra és újra elmondja nekünk, hogy az Ő országa nem e világból való, és nekünk is úgy kell itt élnünk, dolgoznunk, baráti beszélgetéseket folytatnunk, hogy közben tudjuk, nem e világból valók vagyunk. Jó lenne újra azt a vádat kapni a külvilágtól, hogy ezek a keresztyének makacsok és csak erről a Krisztusról hadoválnak állandóan, és minden tettüket az Ő nevében hajtják végre. Jó lenne e világ isteneit eltaszítani magunktól, és keresztyén ateistává lenni, akik nem is akarnak tudomást venni másról, csak egy megfeszített Istenről, egy földig hajló Úrról, a szeretet és irgalmasság mércéjével mérő Krisztusról. Jó lenne…

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.