Az év elején gyakran találkozhatunk olyan kezdeményezésekkel, hogy egy vagy több gyülekezet, felekezet is imaalkalmakat tartson, imaközösségben legyenek egymással. Úgy gondolom, nagyon is helyes az év elején így fordulni a jövő felé, viszont ezeken az alkalmakon akarva-akaratlanul kibukhat néhány rossz gyakorlat, amely épphogy nem bátorít, de visszataszít az imádkozástól sokakat. Hadd soroljak fel néhány ilyen sztereotip imaformát!
- A listás. Akár emlékezetből, akár jegyzetből felsorolja, mikért, kikért fohászkodik. Önmagában semmi baj nincs ezzel a gyakorlattal, de amikor kiüresedő ima-malommá, listaemlegetéssé válik, akkor érezzük, nem a Szentlélek szele fúj közöttünk, hanem valaki le akarja tudni a kötelezettségét, mert megígérte, hogy ezért és ezért imádkozni fog.
- A tanító. Van, aki akkor sem imádkozik, amikor imádkozik. Gondolom szembesültünk már azzal, amikor valaki elkezd imádkozni, és közben tanításba megy át, mintha legalábbis prédikálna. Az esetek többségében hatalmas háttértudás áll egy-egy ilyen imádság mögött, rosszabbik esetben még a bibliaismeret is hibádzik. Pedig az imádság nem szent lecke, hanem egy párbeszéd része – válasz Isten minket megszólító szavára, vagy éppen Isten megszólító szavának kérése.
- A bonyolult eset. Ő az, aki vagy túltolja az érzelmeket az imádságban, és a második mondat után már patakzik a könnye, vagy ő az, aki számára is érthetetlen szóvirágokkal közelíti meg Istent. Mindkét esetben elvesztik a fonalat azok a testvérek, akik szeretnének figyelni az imádságra és együtt vinni Isten elé a mondandót, közös szívügyként. Pedig szívesen segítenének ők is imádságban…
- A demonstratív. Mikor imádságba kezd, nyugodtan elképzelheted, hogy beszédet mond, egy elképzelt közösség számára. A legfontosabb motivációja az, hogy imádkozni lássák, az imája formailag tökéletes legyen, és mások ez alapján formáljanak róla véleményt. Különösen fájó, mennyi demonstratív imát hallottam már az egyházban…
- A megmondóember. Ő a szent személyeskedő, aki kihasználja az alkalmat, hogy személy szerint imádkozzon azokért, akiket talán mindenki ismer a teremben, esetleg jelen is vannak. Ezzel sincs gond magában, de amikor valóban kellemetlen személyeskedésbe megy át a mondandó, akkor ismét csak nem imádságról beszélünk.
Ezek a sarkított példák is szemléltetik, mivé válhat az imádság, ha az Atyához odaforduló gyermeki szív helyett átveszi az irányítást a teljesítménykényszer és a megfelelni akarás. Pedig nem a szöveg, nem a szavak száma, hanem a hit érinti meg Isten atyai szívét, aki minket már öröktől fogva ismer. Az igazi ima a csendben kezdődik. Olyan csendet teremtünk magunkban, amiben meghallhatjuk Isten szavát, a második lépés pedig válaszadás erre a szóra tettben vagy szóban. Imánkban közel megyünk Istenhez, és a közelében is akarunk maradni, hiszen Ő tette meg felénk az első közeledő lépést. Ha nem tudsz imádkozni, TeSó, próbálj lecsendesedni, csendben maradni Isten előtt. Tégy mindent messze magadtól, amivel foglalkozhatnál, ami magára vonná a figyelmedet. Az imádság nem természetes magatartásformánk, az imádság kegyelem – hadd közölje veled ezt a kegyelmet Jézus a csendben.
Luther Márton mondta egyszer, hogy amint egy cipész cipőt készít vagy egy szabó ruhát varr, úgy kell a keresztyénnek is imádkoznia. A mindennapok részeként, egyedül és közösségben, a „belső szobában” elrejtve és nyilvánosan könyörögve, az Atya szeretetében megmártózva és a hit harcára felvértezve. Ő egy helyen így imádkozott:
„Uram! Nem a saját akaratomtól függ, s nem jó tetszésemen múlik, hogy imádkozom-e vagy sem, hanem a te egyértelmű parancsodon. Ezt a parancsot teljesítem most, amikor imádkozom: Neked engedelmeskedem. Ha én méltatlan vagyok is, a te akaratod és parancsod méltó arra, hogy teljesítsék. Engedelmességgel tartozom hát én is. A te ígéreted is bizonyos, rá nyugodtan, bízvást támaszkodhatom. Így kérlek hát most is, nem alkalmas voltomra hivatkozva, nem is Mária vagy Péter érdemére, hanem egyedül Jézus nevében, az ő istensége nevében, nekem is ő parancsol, ő vett rá engem, hogy imádkozzam…”
Ugye ti sem gondoljátok, hogy Jézus minket ne akarna rávenni arra, hogy imádkozzunk?
Laskoti Zoltán
