“Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.” Jel 3,11
Uram, itt vagyok. Tudom messze kószáltam el tőled, sokat bujkáltam előled. Módszeresen és kitartóan építettem közénk a falakat. Azt gondoltam ez jó lesz. Lehet így is. De nem lehet. És te mindig is tudtad, hogy nem lehet. De nem parancsoltál vissza. Csak nézted mit teszek, hová rohanok és vártad, hogy mikor fordulok vissza, hogy mikor szaladok Hozzád vissza megtépázva, elfáradva.
S én most itt vagyok. És olyan nagyon vágyom a jelenlétedre, Uram. Igen, már nem akarok máshol lenni, már nem akarok lázadozni, hisztizni, nyafogni… Csak azt akarom, teljes szívemből szeretném, hogy legyen minden olyan köztünk, mint régen volt. Hogy a kétkedés, az ösztönös félelem, már-már gyanakvás helyét bennem újra az a mély bizalom, a parányi hit hegyeket mozgató ereje, az első szeretet mélysége töltse ki.
Jaj, Uram! Csak tudnám, hogy fogjunk ehhez hozzá?
Nincsenek módszereim, eszközeim… De talán most az egyszer nem is erre lenne szükség. Talán most az egyszer leengedett kezekkel hagynom kellene, hogy TE munkálkodj bennem
Nem szeretnék kapkodni, ügyködni, félrebeszélni, vak hitet csiszolni magamban – hagyni akarom, hogy TE építs, TE formálj és TE taníts.
Atyám, köszönöm, hogy erre még van lehetőségem. És köszönöm, hogy TE napról napra felfoghatatlan türelemmel fogadod vissza a hozzám hasonló elkószáló fekete bárányaidat. Uram, könyörgöm, add, hogy egyre többen éljenek a te szereteted lehetőségével, és visszatérjenek a hit útjára.
Ámen.
