2018. december havi bejegyzések

Az utolsó óraütés

Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.

olvasás folytatása

Ha most nem lépsz, akkor mikor?

(mivel a kampányvideó egy spanyol likőr reklámjaként készült, megtekintés csak 18 éven felülieknek ajánlott)

Úgy vagyunk programozva, hogy elutasítsuk a gondolatot, hogy az időnk véges. Így folyamatosan úgy érezzük, hogy van még elég időnk együtt lenni a szeretteinkkel.

Pedig nem.

Az elmúlt hat évben a mobilhasználat megtriplázódott. Noha továbbra is azt valljuk, hogy a legszívesebben a szeretteink körében töltjük az időnket, a fenti videó pont arra világít rá, hogy ez önáltatás, és igazából a képernyő a legjobb barátunk.

olvasás folytatása

Gondolatok a jászolnál

A jászolhoz, melyben az istengyermek fekszik, nem tudunk úgy odalépni, mint egy más gyerek bölcsőjéhez. Aki az istengyermek bölcsőjéhez kíván lépni, azzal valami történik. Alá kell vetnie magát az ítéletnek vagy a megváltásnak, elszökni előle nem tud. Neki itt vagy össze kell omolnia, vagy megbizonyosodik arról, hogy Isten irgalmasságában felé fordul.

olvasás folytatása

Szenteste

A legnagyobb ajándékot kapta a világ, mikor Jézus testté lett, nem is csoda tehát, hogy így adventben és a karácsonyi időszakban igen nagy hangsúlyt kap az adakozás kérdése gyülekezeteinkben. Decemberben valahogy mindenkit elkap egy kicsit a láz, hogy adjon, hogy az Isten szeretetének ünnepét másoknak is szebbé varázsolja. Persze az lenne csak igazán jó, ha ez a lelkesedés egész évben kitartana – még ha ez a kívánság már szinte kliséként is hat. Keresztyénként fontos látnunk, hogy az adakozás nemcsak feladat, de lehetőség is számunkra. Lehetőség arra, hogy Jézus szeretetét közvetítsük, lehetőség arra, hogy kifejezzük hálánkat az ajándékba kapott kegyelem miatt, ezzel köszönhetjük meg azt, hogy Isten nekünk javakat adott, amikből lehetőségünk van másoknak is adni.

Épp ezért mi most arra gondoltunk, hogy szenteste napján egy-egy élményt osztunk meg veletek, amiben akkor volt részünk, amikor adtunk, segítettünk. Számunkra megújító érzés szolgálni és a hívő egoizmusból, önépítésből kilépve másokért tenni, Jézus nevében. Ezért mi is arra biztatunk titeket, hogy használjátok ki az adakozás lehetőségét, s ne csak karácsonykor. Fogadjátok szeretettel az emlékeinket, keressétek a lehetőséget, hol tudna titeket is felhasználni a Megszületett Úr!

olvasás folytatása

23. nap

“ íme az ajtó előtt állok és zörgetek …” Jel 3,20a

Hjaj, Uram, nehéz vagyok. Ahogy Grecsó is mondaná: “Tán mert a férfias dac nem engedi, hogy mástól elviseljem a szánalmat, ezért nekem kell mindenki más helyett is sajnálnom magam”. Szeretem nyugtázni az életem szabálytalanságát, és elfogadni, hogy az életben néha több rossz van, mint jó.

Szégyenkező, bűnbánó imát rebegek azért, mert igazából jól esik siránkozni azon, hogy milyen országba születtem, mekkora mínuszból indultam, hányszor elgáncsolódom most is, milyen groteszk akadályok gördülnek elém, és hogy milyen szörnyű irányba halad néha minden.

Imádkozom, Uram, mindazokért, akik túl fiatalon felejtettek el reménykedni a legjobb dolgokban, és túl korán fogadták el, hogy akkor ez már így marad. Imádkozom azokért, akik napokra sokkolják magukat a TV sugározta rémhírekkel, és most, az ünnepet várva is csak sorolják a panaszokat, hogy mennyivel másabb is lehetne ez a karácsony, ha nem épp így lenne, meg épp itt, meg épp ilyen körülmények között.

Istenem, kérlek bocsásd meg, hogy időnként imádunk áldozatot játszani.

Azért fohászkodom most Hozzád, hogy legalább erre a néhány napra zárjuk rá az ajtót ezekre a gondolatokra, és tárjuk azt szélesre az örömök előtt. Tudom, gyakran mondják, hogy nem csak ebben a két napban kéne szeretni, meg örülni, mert ezek is csak olyan napok, mint a többi. De szerintem nem. Istenem, az az igazság, hogy ezek tényleg különleges napok! Mint amikor lehull az első hó, rögtön gondolni kell valakire. Nem is tudom, miért… talán azért, mert az égből száll alá milliárdnyi egyedi kis hópehely, ami azonnal szétolvad az arcomon, s akkor érzem, hogy az Tőled jött, olyankor igazán velem vagy, és megáldod azt, akire gondolok. Ilyen a karácsony is. Valami mágikus erejű két nap, amikor úgy érzem, úgy hiszem, hogy “kell  történnie valaminek, amire nem számítottam, amire legvérmesebb álmaimban sem mertem gondolni, ami legféltettebb titkaimhoz fog hasonlítani, megváltoztatja életemet”, mert az a két nap, az maga a csoda és a szeretet.

Minden véreremet megfeszítve, zsibbadásig összekulcsolt ujjakkal fohászkodom most azért, hogy ez a néhány nap legyen ilyen megmagyarázhatatlanul és különösen boldog! Azért, hogy a Te életedben is, aki most felcsigázott reménykedéssel olvasod ezeket a sorokat, történjen meg végre a régen várt csoda. S ami még fontosabb, légy felkészülve rá. Tárd szélesre a kapukat, öltöztesd ünnepibe az egész lényedet, és igazi hittel várd, hogy akkor az most talán tényleg megtörténhet – és hátha nem csapod rá az ajtót a meglepettségtől.

Érted imádkozom most.

Istenem, ezen a néhány napon ne várasd Őt, ne tanítsd, ne beszélj hozzá példázatokban, csak légy közel, és szeresd nagyon.

Ámen.

← Vissza a naptárba