Jónás fája alatt voltam

Ez az írás most valami olyasmiről fog szólni, amivel nem szívesen dicsekszik az ember – főleg mindig minden rendben van keresztényként nem. Arról, hogy az elmúlt időszakban – ne szépítsük években – hogyan játszottam kitartóan Isten dacos Jónásának szerepét. Hogyan szépítettem, magyaráztam ki és hazudtam időhiánynak azt a jó nagy adag bizalmatlanságot és haragot, ami bennem észrevétlenül feltornyosult és az ég felé mutatott.

Jó sok ideig kerültem az Istent. Módszeresen és ügyesen – a blog szerkesztőségében dolgozva azért ravasznak kell lenni, hogy egy-egy mondat jól el ne találjon.

Eleinte azzal magyaráztam a szünetet, hogy most nincs időm összetörni – mert hát az köztudott, hogy Istennel nem lehet csak úgy felszínesen, mosolyogva kibékülni, arra bizony idő kell, ott és akkor ki kell mondani mindent, vállalni, hogy egy-egy dolog erős tüskeként hasít végig rajtad. Aztán meg beállt a kényelmes mi nem beszélünk kapcsolat köztünk. Pont, mint egy elmérgesedett szülő-gyermek viszonyban, ahol mi sem természetesebb annál, hogy a gyerek nem beszél az „agyamra mész”-típusú szüleivel, a szülő pedig a „hálátlan, rosszlelkű” gyermekével. Ilyenkor jól esik azt hazudni, hogy ez már megszokott, már-már természetes, csak kérdés, hogy lehet-e a folyamatos hiányt megszokni?

Talán lehet. Én azt hiszem, nem tudtam.

Ráadásul Isten nem az az apatípus, aki elől elköltözhetsz egy másik városba, akinek nem veszed fel a telefont, vagy akit letiltasz facen. Őt nem lehet lerázni. Szerintem megszámolni sem tudom, hányszor kapott el egy-egy óvatlan pillanatomban, hányszor szólított meg a legváratlanabbul, hányszor botlottam bele teljesen random olyan konkrét és kétségtelenül nekem szóló üzenetébe, ami nyílegyenesen a szívem közepébe talált – pedig elhihetitek, nem voltam épp abban a bizonyos belemagyarázós, áhítatos hangulatomban…

Aztán a közelmúltban úgy ébredtem fel – ne kérdezzétek miért – hogy ez márpedig nem mehet így tovább. Nem játszhatom tovább ezt a fogócskát Istennel, ma félre kell tenni mindent, akár el kell mennem, be kell zárkóznom, de igenis túl kell végre esni azon a húsba tépő beszélgetésen.

S hát beszéltünk.

Nehéz csevej volt.

Én soroltam a sérelmeimet, egyre dühösebben lendültem bele, egyre vadabbul téptem fel mindazt, amivel eddig nem akartam foglalkozni. Csapkodva, sírva szedtem elő mindet!

  • Nem értelek – kiáltottam – lehetett volna minden másképp! Annyira, de annyira egyszerűen másképp! Hát te is tudod!
  • Tudom – mondta és a hangja végtelenül nyugodt volt.
  • Miért nem csináltál mindent jobban? Azt hittem Veled minden könnyebb lesz.
  • Én ezt nem mondtam.
  • De megérdemeltem volna, te is tudod!
  • Meg.
  • Azt mondtad segíteni fogsz…
  • Segítettem.
  • De nem abban, amiben akartam. Pedig én úgy bíztam benned. És most mit akarsz? Miért nem hagysz elszakadni?

Tagoltan, lassan válaszolt:

  • „… én nem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,15/b-16)
  • Hát persze…

Elsírtam magam.

Ő szólalt meg először. A hangja, és amit mondott határozott és ellentmondást nem tűrő volt.

  • Tudod, hogy Hozzám tartozol. Évek óta tudod. Tudod, hogy minden napodban, minden utadon, minden dolgodban ott vagyok. S azt is tudod – egészen mélyen, magadnak sem elismerve -, hogy jogtalan a haragod, és bármennyire is fáj, el kell fogadnod tőlem élethelyzeteket, mert az összképet csak én látom. Én a te Istened vagyok. És akár tetszik, akár nem, az én útjaim nem mindig a te útjaid. Én látom a teljes képet, te a töredékének csak a töredékét ismered, így nem tudhatod, mit kell átélned, hogy célba juss. És igen, vannak dolgok, melyeket el szeretnél kerülni, vannak fájdalmas élethelyzeteid, amelyeket igazából nem érdemeltél meg, de meg kell értened, hogy ezekre valamiért szükség volt, és ezek Velem túlélhetők. Harcolhatsz ellenem, haragudhatsz rám, de nélkülem nem mész semmire.

Fájtak a szavai – mert igaza volt. S akkor egy picit talán megértettem, hogy Jézus miért tartotta fontosnak atyának definiálni őt: hiszen az atyától képtelenség elszakadni. Az atya mindig az atya marad, ahogy az Úr is mindig az Istened lesz, bárhová is bújsz el Tőle. A köteléket, ami összeköt Vele egyszerűen nem lehet elszakítani, megnyúlhat, elrongyolódhat, de egy mindent meghatározó cérnaszál akkor is ott fog feszülni benne.

Szóval a csípőm forgócsontját fájlalva, de felálltam a porból.

Most pedig újra barátkozunk Istennel.

Mondjuk úgy, újraépítünk.

Papp Adrien

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.