Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. 1 Pét 3,15

Egy másik bejegyzésünkben már röviden megemlítettük, hogy a nyár és a KRISZ-táborok, illetve konfirmandustáborok közeledtével egyre aktuálisabbá válik néhány gondolatot megosztani a bizonyságtétellel kapcsolatban. Gondolom nem csupán nekem ismerős az az élethelyzet, amikor egy táborozó csapat elé egy estén kiáll az egyik vezető és csapattag és elkezdi mesélni az életét, kiszínezve a mélységeket, homályosan fogalmazva és leragadva a mélypontoknál, majd kilyukad annál a befejezésnél, hogy „Jézust választottam és minden jobb lett”. Ez az úgynevezett kétdimenziós narratíva, ami igen egyszerű modellre fűzi fel valakinek a hittapasztalatait: Jézus előtt rossz volt, Jézussal már jó. Nem vonom kétségbe ennek az egyszerű állításnak az igazságát, azonban a mai nappal egy olyan sorozatot kezdünk meg, amellyel elmondjuk nektek azt, amit a bejegyzéseinkben amúgy is olvashattatok már: a háromdimenziós bizonyságtételünket. Mert nem csak a Krisztus előtti bűnös élet és a Krisztus utáni megigazult élet létezik a világon, hanem a hit sorozatos harcaiban formálódik, alakul ki a hívő életútja, ami sokszor a tévutakat, rossz választásokat is magában foglalja.

Ha bizonyságtételre készülsz ezen a nyáron vagy akármikor, az első dolog, amire emlékezz vissza, az legyen, hogy valódi ember vagy és a hallgatóid, akik a hit útján éppcsak elkezdtek vagy még el sem kezdtek járni, egy valódi emberre vágynak, aki a „kerítés másik oldaláról” beszél arról, milyen az a megváltozott élet. Légy tehát valódi, megjátszás és szerepek nélküli, mikor megosztod a történeted másokkal.

Sokminden megakadályozhat minket abban, hogy megosszuk egymással a történetünket. Lehet, hogy félünk beszélni az emberek előtt, vagy még a saját kis hitünk építgetésével vagyunk elfoglalva. Talán félünk az ellenséges reakcióktól, megijedünk a kérdésektől, vagy épp attól tartunk, hogy rámegy egy emberi kapcsolatunk arra, ha vállaljuk ezt a szerepet. Azonban fontos, hogy a bizonyságtételben valódi emberként továbbadjuk ezt a történetet, mert

  1. Nem olyan ijesztő és abszurd, ahogy mi azt látjuk
  2. A saját történetünk az életünk és egyéniségünk részét képezi, ezért természetesen és önazonosan tudjuk előadni, Az önazonosság pedig a legjobb reklám, még a hit számára is.
  3. Néha elfelejtjük, milyen hatással tudunk lenni a környezetünkre. Minket is meglep, amikor lelepleződik, hányan és hogyan figyelnek bennünket, egy döntésünk vagy viszonyulásunk mire inspirálja a többieket.

Ha eljutunk addig, hogy megosszuk a saját történetünket másokkal, fontos, hogy ne érezzék a történet közepén a hallgatóink azt, hogy már nem emlékeznek az elejére. Azaz legyünk rövidek, Személyes tapasztalatból a nagyobb közösség előtti bizonyságtétel számára maximum 4 percet látok célszerűnek. Azonban ha előre eltervezzük és strukturáljuk a mondanivalónkat, ez a négy perc még sok is lehet, mert nem töltelékszöveggel rakjuk tele.

Két vázlatot hadd ajánljak minden bizonyságtételre készülő, esetleg bizonyságtételével elégedetlen táborozónak. Az első vázlat klasszikus felosztású:

  1. milyen volt az életem azelőtt, hogy Jézussal találkoztam?
  2. mit tett velem/értem Jézus, amiért hinni kezdtem?
  3. hogyan munkálkodik Jézus tovább az életemben?

A második vázlat középpontjában is Jézus áll, de olyan Megváltóként, aki az életünk eseményein keresztül is kijelentette, megnyilvánította magát, ezért a személyes történetünk is rá mutat:

  1. EMLÉKSZEM arra az időre, amikor …
  2. RÁJÖTTEM arra, hogy …
  3. Ebből következőleg azt CSINÁLTAM, hogy …

Ha megvan az elbeszélési mód, amit használni szeretnénk, vázoljuk fel röviden a hitfejlődésünk útjának fontosabb állomásait, majd a vázlatot egészítsük ki teljes történetté – magunkban, mielőtt még a nyilvánosság elé állnánk! Ezután gondoljuk át mindazt, amit át szeretnénk adni, lehetőség szerint gyakoroljuk és kérjünk visszajelzést azoktól a hitben érettebb testvérektől, akiknek elmondtuk! Ha mindez megtörtént, akkor megtettünk emberileg mindent, amit megtehettünk a történetünk tisztaságáért és érthetőségéért. Fontos, hogy ha vannak, akik ismernek bennünket és esetleg végigkísértek a hitünk útján, imádkozzanak értünk, amikor beszélünk róla, hogy másoknak is épülést jelentsen.

Tudom, körülményesnek tűnik mindez, hiszek a Szentlélek Isten hatalmában, aki minden előkészület és vázlatpontok nélkül egy olyan bizonyságtételt mondat el az emberrel, ami meggyőzi és lenyűgözi, viszont túl sok rosszul felépített, összecsapott bizonyságtételt hallottam már, amik érthetőbbek és átütő erejűek lettek volna, ha előre átgondolják őket. A bizonyságtétel ugyanis nem stand up comedy és nem improvizáció, hanem a személyes hit- és életutad egy részének vagy teljességének megosztása másokkal, aminek célja is van: a hallgatók hitének segítése, erősítése.

Ne szégyelld az élő reménységet, hanem készülj fel továbbadni azt. Ha kell, a szavaiddal, ha kell, az életeddel, hozzáállásoddal, szereteteddel. De ne legyen a te bizonyságtételed a bűneid körül keringő, öntömjénező vagy önostorzó vallásos monológ: legyen egy valódi emberi sors története, amelyet Jézus fordított más irányba. S ha félsz továbbadni, kilépni a többiek elé, emlékezz az ígéretre: a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését (Róm 8,19). Talán éppen te vagy, akinek meg kell jelennie hitével, életútjával. Állj készen arra, hogy te légy az az eszköz, akit más életében használni tud az Úr!

Laskoti Zoltán

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .