Merengő

J.K. Rowling mágikus világában Dumbledore professzornak van egy rendkívüli tárgy a birtokában – a merengő. Ennek a tálkának a segítségével az ember (jobban mondva: a varázsló) saját múltjába tekinthet bele, újra felidézheti emlékeit, összekuszálódott élményeit, benyomásait, így segítve a tisztánlátást és a dolgok közötti összefüggések felderítését. Irigylésre méltó kütyü. Persze saját, „varázstalan” világunkban mindezt csendes estéinken, egy pislákoló gyertyafény mellett ülve tehetjük meg. Én megtettem.

Mint valami gyorspergésű film kapkodó képkockái, úgy tolakodtak egymás után múltam pillanatai az óvodáskortól kezdődően. Furcsa, de láttam magam. Szép emlékeket. Nevetséges, balfék mozzanatokat. Végzetesnek hitt tévedéseket. Gyötrő sírásokat és keserves bánatokat. Önfeledt, harmóniával teljes perceket. Csodaszép tájakat és kedves embereket. Aztán egyre csak sötét színek kezdtek el bekúszni a képbe. Hirtelen már csak azt vettem észre, hogy a saját mulasztásaim, hibáim, bűneim, könnyeim, sebeim és sérüléseim tolongnak újra és újra elém. Majd szédülten elfújtam a gyertyám és fejem felkaptam a képzeletbeli merengőmből. Az a kérdés zakatolt bennem, hogy vajon mindezeknek van-e értelme. Van-e összefüggés a borzalmas tapasztalatok, a széthullott másodpercek, a kétségbeesett, félelemmel teljes mozzanatok között. Ha van, akkor mi az. Kattogott a fejem, fogaskerekek pedig jártak a válasz után kutatva.

Végül újra arra a felismerésre jutottam, hogy az életem egy történet. Egy szövevényes mese telve mindenféle fordulattal, belső és külső történések végeláthatatlan szálaival, ami mind-mind aprócska cseppként zuhan bele az „élet” nagy óceánjának kékségébe. És ott, abban a pillanatban [ismét: újra] rádöbbentem: mindennek, jónak és rossznak hitt emlékeimnek van értelme. Mert minden probléma, mulasztás, bűn, szenvedés, nyomorúság, öröm, szeretettel teljes pillanat azzá formált, akit most Homoki Gyulaként ismerek.

Teszteltem a saját magamon kikísérletezett modellt a Biblián, s működött. Péterre gondoltam elsőként. A gyötrelmes éjszakára, az átkozódó fogadkozásra. Elgondolkoztam, hogy vajon e „bűn” nélkül vajon valaha is lehetett volna valódi Kőszikla? Pálra fordítottam tekintetem, és eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mi lett volna akkor, ha nem üldözi a keresztyéneket, nem kergeti az indulat és a vérszomj Damaszkuszba. A „kár és szemét” megtapasztalása nélkül válhatott volna-e a valaha élt egyik legsikeresebb misszionáriussá? Vajon mi lett volna, ha Ráháb nem kerül a prostituáltak közé, nem nyitja meg ajtaját a kémek előtt, így nem engedi be őket és nem menti meg életüket? Vajon mi lett volna, ha nem tör ki éhínség Betlehemben, Naomi és családja nem menekül a jobb élet reményében, így Ruth sem ismeri meg Izrael Istenét, sem Boázt, és Óbéd sem születik meg? Vajon mi lett volna, ha a samáriai asszony nem fogyaszt el öt férjet, nem kerül a völgy legaljára, hanem tisztességes családanyaként öt-hat gyerekkel otthon marad aznap déltájban és soha nem találkozik Krisztussal? Nem tudom, mi lett volna ha. Természetesen, Isten, így is úgy is megtudta volna oldani dolgait. Mégis: így történtek a dolgok.

Mi van akkor, ha ez a sok kérdés éppúgy igaz rád is, mint rám, vagy ezekre az emberekre? Mi van akkor, ha az a betegség valójában valamit hozzáad a saját vagy mások életéhez? Mi van akkor, ha az a félrecsúszott éjszaka valójában ráeszméltetett valamire magaddal kapcsolatban? Mi van akkor, ha a zátonyra futott kapcsolatod igazából egy millió tanulsággal teletömött könyv, aminek lapjai még elolvasásra várnak? Mi van akkor, ha a borús múltad, a keserű megtapasztalások, a bűneid, a mulasztásaid, saját sebeid a merengőbe nézve teljesen más értelmet nyernek?

Én komolyan hiszem, hogy azok, akik keresik Isten ujjlenyomatát összekuszálódott történetükben, azok előbb-utóbb rájönnek: minden mozzanat javukra szolgált. Természetesen, lehet ezt idillinek mondani, önáltatásnak. Viszont ilyenkor kérdés marad: valóban jobb-e elveszni saját káoszunk labirintusában, mint bízni abban, hogy minden egyes napunk minden egyes apró történése mögött egy biztos író keze dolgozik egy tökéletesen szép mese megalkotásán.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.