Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?

Fájdalmasan mélyreható kérdés ez. Olyan, amit ha meghallunk, le kell sütnünk a szemünk. Igen, Uram, te tudod…

Jól ismerjük a kérdés történetét. Jézus a feltámadása után felkeresi a tanítványait, köztük az Őt háromszor megtagadó Simon Pétert is. Péter társaihoz hasonlóan visszatért a régi foglalkozásához és halászik. Nincs a helyén. Jézus sincs a helyén az életében. Amikor Jézus megszólítja, mégsem dorgálja meg. Nem tesz neki szemrehányást. Nem kéri számon Simon simonságait. Ha van valami éle a beszélgetés kezdetének, az a megszólításban fedezhető fel.

Nem is olyan rég Simon még ki tudta mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus pedig így válaszolt: Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel egyházamat. A Péter vagy Kéfás nevet Jézus adta Simonnak. Ez a név azt jelenti: kő. Az egyház sziklára épül fel és ez a szikla maga Jézus. Péter a kő, a sziklából való. Péter egy kő, de nagyon fontos kő, mert ismeri a szikla titkát. Ő az első, aki megvallja a hitvallást, ami tulajdonképpen az egyház életének a fundamentuma. Ő mondja ki, hogy Jézus a Krisztus.

Jézus azonban most nem Kéfás Péternek, kőnek szólítja, hanem a régi nevén szól hozzá: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Íme, az ember. A Jézusmentes tanítvány. A gyenge, a megingó, az árulóvá lett, az erőtlenül elbukott, gyáván tagadva esküdöző ember: a Jóna fia. Négyszemközt maradni Jézussal nem súlytalan dolog – sem Simonnak, sem nekünk. Ott tisztázódnak a dolgok és nehéz megállapításokat kell tennünk. Megvallani a bűnt. Bocsánatot kérni. Minket is megtalál Jézus tekintete, amely ha nem is vádol, de érezzük, szembesít azzal, akik voltunk és amit tettünk. Nehéz, sőt lehetetlen állni ezt a nyílt tekintetet, mert előtte felszínre kerülnek hitünk és életünk jól kozmetikázott törései. Mert azok igenis léteznek. Péter a maga személyével kiábrázolja, hogy Jézusban hinni nem azt jelenti, hogy szuperhívő vagyok, az én életemen, hitemen mikroszkóppal se lehetne repedést találni – aki ezt mondja, téved, vagy takargat valamit. Nem ismeri a hitet és önmagát sem. Hinni azt jelenti: repedések támadnak a hitben, mert a hit nem tud egyedül megállni: széthullik Jézus nélkül. Jézus azonban Péter megrepedt hitét helyreállítja.

Hogyan állította a helyére Pétert Jézus? Nem úgy, hogy azt mondta: ugyan Péter, barátok között mi az a három tagadás, spongyát rá. Azt se mondta neki, hogy elintézettnek tekinti az ügyet, ne is beszéljenek róla többet. Épp ellenkezőleg: Péter úgy gyógyul, hogy Jézus beszélget vele. Ne várjuk hitünk és életünk gyógyulását egy eseménytől, egy élményszerű történéstől. Vannak és kellenek is az ilyen élmények, jó visszaemlékezni rájuk, mikor minden monotonnak és szürkének tűnik – de a hit akkor gyógyul, ha bekapcsolódunk egy folyamatba, odaszánjuk az időt a bibliaolvasásra, imádkozásra. Arra, hogy foglalkozzunk Jézussal, vagy ami még fontosabb – ezeken keresztül Jézus foglalkozzon velünk.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, szereti-e. Sehol nem olvassuk azt, hogy Jézus megjegyezte volna: Simon fiam, remélem érted, miért háromszor kérdeztelek meg. Péter mégis érzi, hogy ez a három kérdés kapcsolatban van az ő három tagadásával. Visszaemlékszik fogadkozására az utolsó vacsorán: Ha mindenki megbotránkozik benned, én még akkor sem! Most pedig neki szegezik a kérdést: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Ezt Péter így hallja meg: valóban jobban szeretsz, mint a többiek? Most is állítod ezt? Ha visszaemlékezünk arra, Péternek milyen természetesen jöttek a nagyobbnál nagyobb ígéretek a szájára, szinte várjuk, hogy rávágja: Hát még szép! Én ne szeretnélek, Jézus?! Meghalnék érted, ha kellene!

Ez a Péter azonban már nem a régi Péter, aki saját hitét, erejét, hűségét állította a középpontba. Ebben a beszélgetésben lesz a tagadó Simonból úgy igazán a Jézust középre állító Péter. Itt lesz az eddig fölfelé licitáló Simonból lefelé licitáló Péter. Jézus ugyanis az isteni szeretetre, az agapéra kérdez rá: Simon, tudsz engem úgy szeretni, ahogy én szeretlek? Péter erre így felel: Igen Uram, te tudod (emlékezz vissza, ha valaki, akkor te tisztában vagy vele), hogy szeretlek téged.

Viszont Péter itt egy másik szót használ a szeretetre, a fileót. Ez a szó azt jelenti, hogy érzelmi, értelmi ragaszkodás van bennünk. Emberileg, ami tőlem telik, azt próbálom adni a másiknak. Jézus teljességet ad Péternek, de Péter nem volt képes ezt viszonozni, és most azt mondja: Uram, én szeretlek Téged, igent mondok a szeretetedre. De hát ez csak az én szeretetem: ahogy tőlem telik. Nem az, ahogy Te szeretsz. És nem úgy van, hogy túlteszek társaimon. Nem büszkélkedek, nem fölényeskedem többször. Péter azt vallja be, hogy az isteni szeretet és az ő szeretete között hatalmas szakadék van, a kettőt nem lehet egy szintre hozni. Nem állítja, hogy Jézus szeretetével szereti viszont a Mestert, és azt sem, hogy azzal a szeretettel, amit Tőle tanult. Úgy szereti, ahogy tőle telik.

Míg Simon Péter lefelé licitál, és nem akar különb lenni a többieknél, a harmadik kérdésben Jézus kimondhatatlan tapintattal átveszi Péter válaszát, és harmadszor már nem azt kérdezi, hogy agapéval szereti-e, hanem, hogy szeretsz-e úgy, ahogy tőled telik, Péterem? Ennél a kérdésnél rendeződik át Péter élete és gondolkodása. Kétszer válaszolta azt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Most azonban elszomorodik, és azt feleli: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek Téged. Annak a Péternek, akinél a hit központja mindig saját maga volt, itt fordul meg az élete: az Én helyett a Te kerül a középpontba, az isteni Te, Jézus Krisztus.

Erre jön Jézus válasza: Menj, legeltesd az én juhaimat! Jézus tudja, hogy kicsoda Péter és azt is tudja, Péternek milyen terhet jelent a múltja, a tagadása. Elfogadja a válaszát és szolgálatra küldi. Ma is kegyelem, amikor valaki megvallja alázatában, hogy mennyire messze van az isteni szeretettől, és Jézus válaszol is az ilyen beismerésekre: igen jól tudom, ki vagy, de menj csak, és tedd, amit rád bízok.

Krisztus elfogadja, ami tőlünk telik. Nem követel, nem kér, nem akar tőlünk többet, mint amire mi képesnek tartjuk magunkat. A világ legnehezebb dolga, amikor szembe kell néznünk a határainkkal: erre képes vagyok, erre már nem. Erre telik az erőmből, türelmemből, hitemből, arra már nem.

Péter és a húsvét után feledékeny tanítványok története porba dönti azt az elképzelést, ami szerint a mi hitünk vagy hűségünk tökéletes vagy minden terhet kibíró lehetne valaha is. Megismertet minket azzal a Jézussal, aki tanítványait úgy szereti, ahogy vannak, és pont ezzel mozdítja ki őket a maga irányába. Jézus felé haladva pedig a tanítvány nem marad egyedül.

Merjük elmondani, hogy minket sem a tökéletességünk tart itt, hanem az, hogy Jézus úgy szeret minket, ahogy mi sosem tudjuk őt! Merjünk szeretett tanítványok lenni!

Laskoti Zoltán

1 Hozzászólás

  1. Pingback: Semmi és senki - TeSó blog

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .