„Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” János 13, 7.

Végre elérkezett ez a pillanat is, ami gócként már közel három éve itt van a torkomban és most kiírhatom magamból. Igaz keveset publikálok, de titkon játszom a szavakkal és keresem az értelmüket. Kíváncsi vagyok, egy-egy szónak mi a mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Lelkipásztorként talán nem is baj, ha az ember ilyen csendes hobbit művel, ami valamiféleképpen „munkája” „megélhetése”, no meg persze a szolgálatainak szerves része.

2017. július 1-én megkaptam a várva várt diplomát, ami nagyon sok emberi fáradsággal, szorgalommal, izgulással és olykor félelemmel is járt. Egy diploma a kézben, ami felszabadít a vizsgák alól, de mindeközben felhatalmaz a lelkipásztori munkák végzésére. A diplomaosztó nagy nap mind a stúdiumokkal végzett, felnőtt diák, de ugyanúgy a család,  legfőképpen a szülők számára. Így volt ez az én esetemben is: jöttek a gratulációk, elismerő kézfogások, vállveregetések, szelfik és valahol titkon én is büszke voltam, hogy valamit letettem az asztalra. Innét kezdve másképp nézek a világra – mondtam magamban – és a világ is másképp nézzen rám. Néha ránézek az oklevelet tartó keményfedelű albumra s eszembe jutnak a hosszú fáradságos éjszakák, eszembe jut, ahogy a folyosón állok s várok, hogy rám kerüljön a sor, izgalmamban csak egy tételre koncentrálok, hátha kihúzom. Egy  diák élete az alma materben többek között erről szól- megfelel, vagy nem felel meg.

Mindezek után eltelt egy hónap, s immáron a tanult kiállt tanítani. Segédlelkészként Tiszabökényben és Tiszapéterfalván kezdtem. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor jött az a bizonyos vasárnap, s friss diplomásként, tanult, tudós lelkészként, végre palástosan kiálltam a szószékre. Mindezt persze megelőzte a készülődés: úgy készültem, amint tanultam, ahogy láttam, ahogy elvárták. Kézbe vettem a bibliaolvasó kalauzt, ráhagyatkoztam a vezérfonalra, s a fent idézett igének teljes története, azaz a lábmosás története volt kijelölve arra a vasárnapra. Közel egy hetet készülődtem, elővettem a kommentárokat, beleolvastam neves lelkészek prédikációiba, imádkoztam az ige megértéséért, a szolgálatért és az igehirdetés tisztaságáért. A prédikáció megszületett: szépen begépeltem magamnak, kinyomtattam, összeragasztottam és nyugodt szívvel indultam neki a SZOLGÁLATNAK.

Amikor megérkeztem és felmentem a szószékre, remegett kezem-lábam, a hangom is el-elcsuklott s nagy szomjúságot éreztem. Fennálló ének, nagyének, előfohász, lekció, imádság, közének mind megvolt. S jött a szolgálat nehezebb része: a textus és a prédikáció. A textust felolvasva egy igevers csengett a fülembe, s ott akkor égett belém úgy igazán, amikor Jézus ezt mondta: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted. Abban a pillanatban rájöttem, hogy bár a szolgálatról fogok prédikálni, annak szépségeiről, nehézségeiről, szükségességéről, de  én még mit sem tudok róla. Öt-hat éven keresztül erre készültem tudatosan, szorgalmasan, hogy én majd szolgálni fogok. De ott és akkor megértettem, hogy a szolgálat soha nem a szószékben kezdődik. A szolgálat nem egy negyvenöt, hatvan perces műfaj, hanem egy teljes életet foglal magába, annak minden egyes órájával és percével. Innen nézve örülök a diplomának, de tudom, hogy az Úr Jézus iskolájában még nagyon sokat kel tanulnom. Tanulni alázatosságot, türelmet, szelídséget, megértést, hivatáshoz méltó viselkedést. Sokszor próbálom megfogalmazni, hogy számomra mit jelent a szolgálat  – elsődlegesen azt, hogy mindig az Úr Jézus közelében legyek, és rá figyeljek, tőle tanuljak. Péter és tanítványtársai sokszor szerettek volna idő előtt vizsgázni és teljesíteni. Talán ma sok keresztyén él a tenni akarásnak ebben a feszültségében, de vajon mennyi időt tölt tanulással, a Jézusra való figyeléssel?

A minap egyik hittanosom ezt kérdezte tőlem: tiszteletes úr, kapott már egyest, tiszteletes úr bukott már meg valamiből? Mindkét kérdésre a feleltem- IGEN! De ugyanúgy, ahogy az iskolában, az egyetemen a jegy az mindig a pillanatnyi tudást méri. Egyik pillanatban megfelel a másik pillanatban nem felelt meg. Én ma ezen a vasárnapon azért szeretnék hálát adni, hogy az Úr Jézus soha nem a pillanatnyi embert nézi. Ő egyben látja a mi életünket és pillanatnyi megfelelésünktől vagy meg nem felelésünktől függetlenül mindig tovább lát és tovább visz. Ma talán sokan küzdünk a szolgálat eme iskolájában a megfelelés és meg nem felelés közötti feszültségben, de egyet ne felejtsünk el: amit most még nem értünk, vagy még nem úgy, ahogy az Úr szeretné, egyedül a Megváltó Jézus mellett válik világossá és érthetővé mindnyájunk számára.

Dénes Elemér

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .