Új utak

Elvesztem a mindennapjaim rutinjában. Hogy reggel fel kell kelni, reggelit készíteni, lezuhanyozni, felöltözni, munkába indulni. A dolgozóban feladatokat megoldani, aktívnak, energikusnak lenni, határidőket betartani. Aztán hazajönni, elvégezni a házimunkát, rendet, tisztaságot tartani, állatkákat etetni. Lezuhanyozni, lefeküdni, idejében elaludni. És ezt így, személytelenül, csupa főnévi igenévvel, csinálni…

Egyre többször kapom magam azon, hogy elfelejtettem a kis fa naptáracskát átfordítani az előszobában. Úgy két-három hete. Hogy elvirágzik a nárcisz, mire megérzem az illatát, és abbahagyják az éneklést a fülemülék, mire lenne időm és energiám egy éjszaka végre rájuk figyelni. Megnő a fű, eltakarja az ültetett virágaim, mielőtt időm lenne kigyomlálni és levegőt adni nekik. Elpusztul a páfrányom, mert elfelejtem, hogy napok teltek el, mióta utoljára meglocsoltam.

Egy valami viszont változatlan: a zsákutcáim. A problémák, amik makacsul újra és újra visszatérnek. Az élethelyzetek, amikből sokadszori nekifutásra sem találom a kiutat. Ezeken megtörik az idő varázsereje, érintetlenül, de ami rosszabb, sértetlenül állják a napok, hetek, sokszor hónapok próbáját. Ugyanazokon a gondolat-utakon vezetem végig a tudatom fonalát, ugyanazokba a falakba ütközöm, mindig ugyanúgy, ugyanott megtorpanok, és vagy összekuporodva magamba zuhanok a falaim tövében, vagy visszafordulok, hogy egy másik napon, még kevesebb energiával ugyanaddig – vagy addig se – jussak a megoldást keresve. Felgurítom a követ, de újra és újra legömbölyödik a hegyről, és egyre több törmeléket hoz magával. Eltemet…

Mindig ugyanazon az úton megyünk sétálni négy plusz két lábon. Mindig ugyanott ijesztenek vissza a mezőt őrző hamis kutyák, mindig ugyanott fordulunk meg és megyünk vissza hazafelé a kutyámmal a megtett úton. Múltkor is minden ugyanúgy indult, ott voltunk mi és az ugató, vicsorgó ebek, az út, amerre nem mehetünk, de akkor másfelé vettük az irányt. Amikor és ahol a legkevésbé számítottam rá, találtunk egy másik ösvényt, ami szintén a szabadba vezet. Egy picit kellett csak hozzá tovább menni, egy picit kellett jobbra térni, egy picit jobban megerőltetni a lábunkat.

Szégyellem magam a visszatérő vagy megoldatlan problémáim miatt, ők a mumusaim, amiken megtörik az akaratom ereje. Szégyellem, hogy többször is futottam már ugyanabba a hibába. De addig tér vissza makacsul egy-egy élethelyzet, míg meg nem tanulom, amit általa üzenni akar az Isten. És tudod, imádkozhatsz megoldásért, gyógyulásért, kiútért, de addig, amíg te magad, a szíved mélyén nem hiszed el igazán, addig leperegnek az imák a menny falairól.

Milyen egyszerűnek tűnik, milyen feketén-fehéren van leírva is: amit igazán hittel kértek, az megadatik. Lesiklik erről a vakító, sima egyszerűségről a követ fejtő csákány éle. Pedig ez a kulcs, ez az a pici, ami hiányzik a megoldáshoz. Távlatból nézni, egy kicsivel tovább menni, mint ahol már éppen feladnád, és elhinni, igazán elhinni, hogy Isten adhat új utakat. Akkor is, ha megfáradtam, ha közömbös vagyok a körülöttem lévő szép iránt, ha belefásultam a nap és éjszaka váltakozásába.

Adj, Istenem, erőt egy kicsivel tovább menni, az új utakig!

Kiss Julianna

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A szerzőről:

kissjuli

Amit csinálok: szépet meglátni tanítok, koncertezem, olykor írok.

Amit szeretek: olvasni, esőt hallgatni, órákat tölteni gyakorlással, zenehallgatással, a természetben két keréken vagy két plusz négy lábon. Meglátni az emberekben a szépet, Isten arcát.

Amit szeretnék: ha sosem nőne fel a lelkem mélyén élő gyermek. Ha mindig csillogó szemmel tudna rácsodálkozni a körülöttünk lévő apró ajándékokra — a fülemüle szavú tavaszi éjszakákra, egy furcsa alakú színes árnyékra, egy őszinte mosolyra.

Amit hiszek: ezeken keresztül mind Isten szól hozzánk és üzen: „Veled vagyok. Láss, érezz, szeress!”