Még te sem vagy készen

Sokszor teszem fel magamnak, meg Istennek a kérdést, hogy vajon miért nem vagyok még mindig kész? Jön egy-egy nehéz, vért izzadósan formálódós időszak, amiben tapinthatóan érzem, hogy már megint tanulnom kéne valamit, változnom kéne, az Isten figyel, alakít, aztán vár – kínzóan türelmesen és kitartóan vár -, és én küzdök, hogy akkor alakuljak valamerre, amerre Ő szeretné. S amikor véget ér egy ilyen kör, mindig abban reménykedem, hogy talán az már az utolsó. Hogy egyszer kész leszek, és akkor csönd lesz, boldogság és nyugalom. Mintha addig nem jönne el az én időm, amíg ez a formálódás tart, és addig csak várok, teperek, de majd akkor… majd ha kész leszek, akkor majd biztos rájövök, hogy megérte.

Eleve rosszul gondolkodom. Valahogy úgy látom az életet, mint egy vonalat, amin el kell jutnom valameddig, s ha azt megharcoltam, akkor minden zsír lesz, hátradőlhetek, futásomat elvégeztem, és vár a megérdemelt jutalom.

Pedig nem.

Ez az egész egy folyamat. Egy szüntelenül működő, cirkuláló, örökmozgó folyamat, amiben az Isten egy pillanatra sem hagy magamra, és nem hagyja, hogy úgy érezzem, elkészültem – ergo vége van.

Ezt ma hallottam istentiszteleten, és bevallom, első hallásra kissé megrémültem. Baromi ijesztőnek tűnik, még annál is fárasztóbbnak és nagyon félelmetesnek, megszámlálhatatlanul sok bukási lehetőséggel. Mint maga az élet.

Emlékszem először 17 évesen ütött szíven hasonló felismerés: éjszaka volt, az emeltszintű érettségire készültem, és mint minden valamire való diák, csak arra gondoltam, hogy nemsokára vége ennek az egész stresszes mizériának, már csak kicsit kell kibírni. Csakhogy itt eszembe jutott, hogy aztán jön az egyetem, és az még nehezebb lesz. Aztán pedig a munka, s az meg aztán durva stresszel és felelősséggel jár majd, aztán család és gyerekek – abba meg bele se merek gondolni… S akkor ott 17 évesen, éjjel a koliszobában kisebb pánikrohamot kaptam a nyomasztó szokásos egyedüli csöndemben, mert nem tudtam megszámolni azt a sok-sok évet, amikor már mindig előre kell mennem, és nincs pihenés. ‘Hókon csapott a felnőtt élet. S most ezen az istentiszteleten újra ez az érzésem támadt. Hiába várok, mert nincs mire. Ez nem egy véges dolog, hanem egy végtelen folyamat.

Fotó: Bánszegi Rebeka

S ezzel együtt leírhatatlan nyugalom áradt szét bennem. Mert ha mindig formál, és mindig alakít, az azt jelenti, hogy sosem téveszt szem elől. S értem már a szörnyen nehéz folyamatokat is. Meg sem tudom számolni, hányszor hallottam már életemben azt, hogy: Hjaj Andi, nehéz vagy. S Ő ezt tudja. Ő az egyetlen, aki ehhez mérten tudja, hogy hogyan kell ellenem, velem küzdeni. Sőt Ő azt is, hogy értem hogyan. Mert Ő nem vár tétlenül, míg szenvedek a kiosztott feladattal. Ő ott van, figyel, elemez, alakít és közben szüntelen jelzi, hogy egy szempillantásnyira sem fordul el. Egész életemen át. Mert én addig mindig formálódom. Őbenne, Vele, Általa.

Ez nem azt jelenti, hogy sose leszek kész. Azt jelenti, hogy fölösleges passzívan várnom. Lépnem kell most azonnal! Mindig tenni egy újabb lépést, amikor úgy érzem, hogy arra kér. Aktívan részt venni a folyamatban, és felismerni, hogy minden, amire vártam, az itt és most történik, csak hagynom kell, hogy történjen.

S majd kész leszek. Amikor végre szemtől szemben állhatunk egymással, és Ő azzal köszön: Megérkeztél, itthon vagy. 

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.