Paraklétosz

“A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Jn 14,26

Mikor fáradtan leültem, hogy összeszedjem csapongó gondolataimat pünkösd ünnepéről, már éreztem, nem vállalkozom könnyű feladatra. Ott volt bennem a nap futása, az elvégzett és hátralévő feladatok, íróasztalom és életem rendetlensége, és mikor mindezek elnyomták bennem azt a hangot, amelyet segítségül hívtam, elment a kedvem az írástól. De még az ünneptől is egy kicsit. Megkérdeztem magam: hogyan jutottam ide? Mikor aludt ki a láng, amit táplálnom kellett volna? Miért hagytam, és miért nem kértem új tüzet az Úrtól? A kérdések könnyebben jöttek, mint a karakterek – és lassan elborítottak. Kedvetlenségemben pedig ismét előjött a vád: nem vagyok alkalmas arra a szolgálatra, amelyen állok.

Gondolkodtam azon, mi jut eszembe Isten Szentlelkéről, ami nem prédikációs anyag, nem szükséges dogmatikai tantétel, hanem élő valóság, amit átélve van mit és van kit hirdetni szószéken állva és szószéken kívül. Egy szó erősödött meg bennem, ahogy felfelé és befelé figyeltem: vigasztaló. Jézus beszél így a Szentlélekről, hogy ő a második vigasztaló, a Paraklétosz.

Ahogy lassan elkezdtek forogni a kerekek, rájöttem, miért éppen ez ugrott be a Lélekről. Talán azért, mert jön az ünnep, megtelik a templom, úrvacsorázunk, és ott leszek együtt a gyülekezet közösségében azokkal, akiknek nincs vigasztalásuk. Eljönnek az istentiszteletre azok is, akiket én nem tudtam megvigasztalni. Elveszik a kezemből a kenyeret, a kelyhet, és ahogy a szemükbe nézek, látom majd benne a hangtalan segélykiáltást, a kapaszkodást abba a falat kenyérbe és korty borba, mint Krisztus áldozatának emlékeztető jegyeibe, a bűnbocsánat pecséteibe. Depressziós édesanyák, túlterhelt családapák, útkereső és útjavesztett fiatalok, bizonytalan frissen konfirmáltak, friss gyásszal érkezők – s mind között ott állok én, hirdetve a bűnbocsánatot és vigasztalást.

Ahogy végigpörögtek előttem ezek a képek, kicsit jobban megértettem, milyen mély jelentéssel bír az, mikor Jézus Paraklétosznak nevezi a Szentlelket. Abban a korban a paraklétosz volt az a személy, aki egy magasabb rangú valakinél szót emel mások érdekében. Így a paraklétosz közbenjáró, pártfogó, szószóló, vigasztaló. Valaki, aki mellém szegődik és mindig velem marad, hogy segítsen, támogasson, bátorítson, erőt adjon. Jézus a másik pártfogót ígéri meg, tehát Ő volt az egyik pártfogó (1Jn2,1). Ő az, aki először odaállt az Atyához az emberért, a keresztre szegezve bűneink adósságlevelét. A másik szó görög megfelelője az ἄλλος (allosz), mely ezt jelenti: másik, de ugyanabból a fajtából.

Ahogy felelevenítettem ezeket a tudásmorzsákat, figyelemreméltó belső változás ment végbe bennem. Úgy éreztem, nem lehetetlen megírni ezt a posztot. Nem lehetetlen felállni a szószékre, és hirdetni azt, ami nem rajtam múlik, amit Ézsaiás és Jézus is így ismételt el: „Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek.” (Ézs 61,1). Nem volt lehetetlen, mert éreztem, valaki közbenjárt értem. Megnyitotta az ajtókat, amiket én nem nyithattam meg, alkalmatlanságomnak érzését pedig felülírta támogatásával, szeretetével.

Megvigasztalt a Lélek, hogy mindezeket képes elvégezni ma is bennem, a gyülekezetben. Van kiút a gyászból, szabadulás a sátáni megkötözöttségekből, kiszakadás a szenvedélybetegségekből és visszafordulás a disznók vályúja mellől, mert nem a lelkipásztorára van utalva a vigasztalódást kereső, hanem fordulhat vigasztalóihoz: Jézushoz és a Szentlélekhez, akik egymásra és az Atyára mutatva segítenek, bátorítanak szünet nélkül.

Pünkösd ünnepére készülve azt kívánom Neked, ismeretlen barátom, hogy ne a lelkipásztorod aktuális lelkiállapota, prédikációjának minősége határozza meg ünneplésedet, hanem fordulj te magad a Vigasztalóhoz, hívd segítségül, újulj meg ereje által! Nyisd meg szívedet előtte, és Ő betölti  majd életedet örömhírrel, vigasztalással, szabadulással. Figyelj rá, hívd segítségül, hagyd, hogy életre keltsen!

Laskoti Zoltán

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!