A mindenkori Teréz anyák

Nem tudom, hogy te elszoktad-e képzelni magadban azokat az evangéliumi történeteket, amelyekben Jézus Krisztus betegeket gyógyít. Én szoktam. Mindig forró a levegő. Tömegek gomolyognak. Élő vízre szomjaznak. Megtörtek és szenvednek. Fizikai, lelki vagy mentális betegségeik terhe évek hosszú sora óta nyomja vállaikat. Leprások. Paráznák. Megszállottak. Kitaszítottak. Éhezők. Vakok, sánták. Foglyok. Követők. Ezeknek gyűrűjében pedig ott áll Ő, a gyógyító, a terheket leverő, ördögöket kiűző, tisztító, bűnöket megbocsátó, az örök élet vízét kínáló Krisztus. Sosem messziről szól. Sosem üzenget. Sosem utasítgat, mint valami flegma orvos tenné a hasonlóan nyomorult emberrel. Sosem hibáztat. Sosem vádol, és sosem küld el gyógyulás nélkül. A sosem-ek mögött pedig csak ennyi lehet a magyarázat: mindig irgalom. Nem véletlen, hogy az irgalom kifejezés szinte minden egyes evangéliumi gyógyításról szóló történetben szerepel, mint a mélységben lévő ember egyetlen vágya (pl. Mt 9,27; Mt 15,22; Mk 5,19; Lk 18,29). Jézus pedig megadja nekik, amit kérnek: irgalommal néz rájuk, irgalommal emeli fel őket, irgalommal bocsát meg nekik. Mennybemenetele után – mióta fizikálisan távol van tőlünk – tovább folytatja irgalmas, könyörülő munkáját az övéi által. Ezek közül pedig néhányukban bizony nagy hőfokon ég az irgalom lángja, ők az irgalom, vagy könyörület lelki ajándékát hordozó keresztyének.

Ha irgalomról beszélünk, azon nyomban le kell szögezni: nem egyenlő felekről van szó. Mert az irgalom sohasem valamilyen fair-play játék, valami cserekereskedelmi megállapodás, hanem az üres kezek megtöltése és az elesett felsegítése. Akik Istentől ezt a kegyelmi ajándékot kapták, azok újjászületésüket is úgy értelmezik főképpen, mint azt a hatalmas csodát, melyben az irgalmas Isten lehajolt hozzájuk, jóllehet ők maguk semmivel nem szolgáltak rá erre (1Tim 1,13). A „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7) jézusi mondást ők visszafelé értették meg: mivel ők maguk is irgalmasságot nyertek, ezért ők is irgalmasok másokkal. Ez a tapasztalat és élmény ad számukra erőt a legszürkébb hétköznapokban is.

Képesek Krisztus szemével nézni a tömeget. A jólfésült életekben is látják a gubancos szálakat. A mosolyok mögött is észreveszik a sírást. A hallgatásban is meghallják a segélykiáltást. Mélyre néznek, s ott felfedezik az összetört, magában vacogó, isteni irgalomra váró és az után kiáltozó embert. Ehhez természetesen jókora empátia szükséges számukra, ami szinte ösztönösen tör elő belőlük. Egy-egy beszélgetésben képesek a másik emberhez lelkiekben lehajolni, mint ahogy a samaritánus tette a bajba jutott felebarátjával. Ilyenkor nem tudnak nyugodt szívvel elmenni a lelki sebek, sérülések, rablók ejtette szenvedés mellett, hanem ösztönösen húzódnak le saját maguk útjáról, és nyújtanak segítő kezet a vérző ember számára (Lk 10,33-34). Olykor már egy-egy meghallgatással is sokat segítenek annak, akinek kimondatlan szavak, érzelmek, régóta hordozott terhek akadtak a torkán, és így, akár egy beszélgetés is elég ahhoz, hogy az irgalmasság gyógyító balzsama kimossa a gennyes sebeket.

Máskor azonban nem elegendőek a szavak. Tettekre van szükség. Ez pedig nem rémíti meg őket attól, hogy cselekedjenek. Az irgalmasok ilyenkor lehúzzák kezükről az aranygyűrűt és felveszik a mások által piszkosnak ítélt munkához szükséges kesztyűt. Nem görbül meg a hátuk attól, ha egy szegény koldushoz kell leereszkedniük. Nem félnek attól, hogy valamilyen betegség ragad rájuk, ha leprások közé küldi őket Isten. Nem tartanak tőle, hogy bemocskolódnak, ha hajléktalanoknak osztanak ételt. Nem gondolják, hogy veszélyben vannak, amikor drogosok, alkoholisták vagy egyéb függőségben lévő embertársaiknak szeretnének segítő jobbot nyújtani. Feláldozzák idejüket, energiájukat, pénzüket, akár életüket, hogy szegény családokon, árva gyermekeken segítsenek. Nem kérdés számukra, hogy beteg családtagjaikról, végelgyengülésben vagy egyéb időskori betegséggel küzdő hozzátartozóikat maguk gondozzák valamilyen személytelen intézmény helyett. A sort pedig még folytathatnánk. Teszik, mert ez természetes számukra. Meglátják a szükséget és a szükségben lévő embert. Túllátnak a láthatókon. Látják az istenarcot azokban, akikben más csak emberi nyomorúságot lát: a drogosban az elveszett gyermeket, a hajléktalanban a nagyon is szerethető alakot, az árva gyerekben a jövő reménységét, a leprásban a magányos lelket, a gondozásra szoruló nagyiban hosszú évek felbecsülhetetlen értékét.

Mivel az irgalom élő víznek folyamaiként ömlik belőlük, ezért szívesen áldozzák idejük nagy részét arra, hogy azt tegyék, amit igazán élveznek. Így gyakran foglalkozásként is valamilyen segítő szakmát választanak: lelkigondozás, pszichológia, beteggondozás, szociális munka, diakónia.

Így persze ez túl szép és idilli kép róluk. Bizony sokszor megtört alakokról van szó. Az éjszakai álmatlanságról tanúskodó fáradt szemek, a fizikai kimerültség, a mindig csak adásban elfáradt lélek, a bűn és halandóság által okozott nyomorult állapottal való naponkénti találkozás mind-mind kísérői az életüknek. Éppen ezért különösképpen veszélyezteti őket a kiégés, a depresszió vagy egyéb mentális betegség. Éppúgy szorulnak rá mások támogatására, szeretetére, odafigyelésére, mint azok, akik rájuk bízattak. Nem véletlen, hogy amikor Pál ezt a lelki ajándékot említi, rögtön hozzákapcsolja az intést: az irgalmasok, könyörülők jókedvvel, vidámsággal, örömmel gyakorolják lelki ajándékukat (Róm 12,8). Mert másként nem érdemes. Szomorú szemmel, búskomor arccal, lekonyuló ajkakkal, háborogva, dühöngve, panaszkodva jóllehet a fizikai szükségeket képes betölteni, de az irgalomra szoruló érezni fogja: itt csak a kötelességtudat dolgozik, a szív távol van. Akik tehát az irgalom ajándékát kapták, mindenkor figyelniük kell kiegyensúlyozottságukra, szolgálatuk/munkájuk és saját életük közötti határokra, végső soron: önmagukra. Egyébként ott végezhetik Illéssel a bokor alatt: összetörve, depressziósan, maguk is gondozásra szorulva.

Boldogok az irgalmasok és könyörülők. És boldog az a közösség, gyülekezet, aki ajándékba kapja őket az Istentől. Mert ők Krisztus szíve, amely szeretettel hajol alá a mélységben levőért. Ők Krisztus kezei, amely felemeli az elesettet. Ők Krisztus szemei, akik meglátják a szükségben lévőket. Ők Krisztus fülei, akiknek mindig van egy órája arra, hogy meghallgassák a problémád. Ők Krisztus szájai, akik mindenkor készek bátorítást szólni. Nem akarnak reflektorfényt, nem szeretik, ha nevüket harsogják. Megelégednek azzal, ha majd egy napon így köszönti uruk: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra készített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljötteket hozzám.” (Mt 25,34-36)

Hadd valljon a szerető irgalom és könyörület ajándékának egyik legfényesebben ragyogó hordozója a múlt századból. Agnes Gonxha Bojaxhiu, vagy ahogy mindenki ismeri: Teréz anya, aki több ezer árva, elhagyatott, szegény és az indiai kasztrendszer érinthetetlen nyomorultjai között szolgált évtizedeken keresztül. Tette ezt egyszerűen azért, mert Krisztus szeretete égette belülről. Saját küldetéséről, könyörületről, szeretetről így vallott a Nobel béke-díj átvételekor:

„…Jézus Krisztus annyira szeretett titeket és engem, hogy életét adta értünk, és mintha ez nem lett volna elég neki, tovább folytatta: »Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, ahogy most is szeretlek benneteket.« Hogyan is szerethetünk? Az odaadásban. Ő életét adta értünk, és továbbra is életét adja, itt és mindenhol, saját életünkben és másokéban egyaránt…

Hogy biztosan megértsük, mit szeretne, azt mondta, hogy halálunk óráján az alapján ítélnek majd meg minket, hogy mit tettünk a szegényekkel, az éhezőkkel, a mezítelenekkel, az otthontalanokkal. Azonosította magát az éhezővel, a mezítelennel, az otthontalannal. Nemcsak azzal, aki kenyérre éhezik, aki ruháktól mezítelen, hanem akinek emberi méltóságát meztelenítették le. Nemcsak azt, aki azért otthontalan, mert nincs egy szobája, ahol élhet, hanem azt is, akinek nincsen otthona, mert elfelejtették, nem szeretik, nem törődnek vele, mert senkinek senkije. Aki nem tudja már, hogy milyen az emberi szeretet, milyen az emberi érintés, milyen az, ha valaki szereti. Ezért mondta Jézus: » Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.« Olyan szép, hogy e szeretettel válhatunk szentté. Az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem mindnyájunk egyszerű kötelessége. E szeretet által válhatunk szentté, ha szeretjük egymást…

… a szegényeknek szeretnénk hirdetni az örömhírt, hogy Isten szereti őket, hogy mi is szeretjük őket, hogy jelentenek valamit számunkra, hogy őket is Isten teremtette szerető kezével azért, hogy szeressenek, és hogy őket is szeressék. Szegényeink nagyszerű, igazán szeretetreméltó emberek, nekik nem a mi szánalmunkra vagy szimpátiánkra van szükségük, hanem a mi megértő szeretetünkre. A mi tiszteletünkre van szükségük, arra van szükségük, hogy méltósággal bánjunk velük. Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb szegényég, amit mi tapasztalunk meg azokkal szemben, akik meghalnak úgy, hogy nincs egy darab kenyerük, s mégis milyen méltósággal halnak meg. Soha nem fogok elfelejteni egy férfit, akit az utcáról hoztam el. Már férgek másztak rajta; az arca volt egyedül tiszta. Ez az ember, amikor elvittük az otthonunkba, hogy ott haljon meg, egy mondatot mondott csupán: » Úgy éltem, mint egy állat az utcán, de úgy fogok meghalni, mint egy angyal: szeretettel és gondoskodással.« Szép halála volt. Hazatért Istenhez, a halál nem más, mint hazatérés Istenhez. Része lehetett ebben a szeretetben, akarták őt, szerették őt, valakinek számított utolsó pillanatában, ez örömet hozott az életébe…

Ezt hozom elétek: szeressük egymást úgy, hogy már fáj! Ne feledjétek, hogy sok gyermeknek, sok férfinak és nőnek nincs meg az, ami nektek. Emlékezzetek arra, hogy szeressétek őket úgy, hogy már fájjon.”

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.