Akik túllátnak a horizonton

Ausztrália egyik tengerpartján áll egy sziklacsoport, a Tizenkét Apostolnak nevezik őket (Twelve Apostles). Ezeket a 45 m magasságot is meghaladó, tetszetős tornyokat a Déli-óceán szele és a tengervíz formálta. A körülmények nem kedveznek a sziklatoronynak: már csak hét darab maradt belőlük, és azok is évente 2,5 cm-t pusztulnak. Viszont ugyanaz az óceáni éghajlat, amely őket tépázza, további „apostolokat” hozhat létre idővel a part menti kiálló sziklákból.

Mintha csak Pál szavai elevenednének meg a tanúkövekben:

„Isten minket, apostolokat, utolsókul állított, mint akiket halálra szántak, mert látványossággá lettünk a világnak, az angyaloknak és az embereknek” (1Kor 4,9)

Az apostolok cselekedeteiről egy egész könyv íródott a Szentírásban, s a levelekben is számos utalást találunk. Valahol ez is azt jelzi, milyen fontos volt a kezdetek kezdetén ez a tisztség(?), beosztás(?), hivatal(?), rang(?) – nem, nevezzük inkább feladatnak.

Maga a szó (aposztolosz) a görög nyelvben kiküldött csoportot, hajóegységet jelentett. A Bibliában sok helyen a tizenkét tanítványt értették alatta, de Krisztus és az egyház küldötteire is használták ezt a kifejezést. Így lehetett apostol pl. Mátyás, Pál, Barnabás vagy akár Jézus testvérei is. Krisztus nagykövetei ők, mint ahogyan Krisztus az Atya képviselője volt. Hírnökök, apostolok, tanítók (2Tim. 1,11). Nem önjelölt hangadók, hanem munkatársak, akiket a Lélek kiválaszt, felkészít és elküld, hogy hirdessék az evangéliumot (Rm 1,1), hitre, igazságra és engedelmességre tanítsák Isten népét az igazi kegyesség szerint (ApCsel 2,42; Tit 1,1), illetve a (pogány) nemzeteket (Rm 1,4-5; 1Tim. 2,7). Keresztelnek, felszentelik az elöljárókat böjtölve-imádkozva, kézrátétellel (ApCsel 13,3), gyülekezeteket alapítanak ott, ahol nem ismerik Krisztust (Rm 15,20-21; Ef 3,5-6), majd kormányozzák azokat. Nem urai, hanem szolgái az egyháznak (1Kor 9,19), időnként osztozniuk kell Jézus szenvedéseiben (1 Kor 4,9-13; 2Kor 12,9). A bibliai apostolok közül a legtöbben vértanúságot szenvedtek hitükért. Példaképek ők, és az egység biztosítói (1Kor 11,1; 1Pt5,3).

Az apostolok voltak azok, akik a prófétákkal együtt lerakták az egyház alapjait (Ef 2,20; 1Kor. 12,28). Sokan azt mondják, hogy ezek a férfiak legfőbb tekintéllyel rendelkeztek az első gyülekezetekben. Tisztségük megismételhetetlen volt, mert csak ők voltak közvetlen tanúi Jézus Krisztus munkálkodásának, halálának és feltámadásának. És ez igaz is. A fundamentum elkészült, Isten alapkijelentései is megíródtak a Bibliában, és ha csak ezt nézzük, akkor ma már valóban nincs szükség az apostolokra, mint ahogy a prófétákra sem.

Az ajándék megszűnéséről azonban egyrészt nem olvasunk a Bibliában, másrészt vannak helyek, ahol a gyülekezetépítés éppoly kockázatos és komoly feladat, mint a Római Birodalomban volt annak idején.

„Az apostoli ajándékkal megáldott emberek túllátnak a horizonton. Képesek befogni a lelki összképet, és észrevenni, hogy Isten min dolgozik éppen.” (Dave Ferguson)

Akit apostoli ajándékkal állít szolgálatba Isten Lelke, az vágyik olyan területekre eljutni, ahol más nem járt még, legyen az földrajzi hely, közösség vagy akár egy új missziós szolgálat. Nem sajnálja az időt, energiát, kellemetlenséget azokra a dolgokra, amelyekre Isten elhívja őt. Kitartó, a szolgálatában erő van. Tele van ötletekkel, megoldási javaslatokkal a gyülekezeti élet fellendítésével kapcsolatban. Érzékeny a hiányterületekre. A kihívások inspirálják, nem pedig letörik. Könnyen alkalmazkodik a körülményekhez, idegen közegben is hamar feltalálja magát. Világos látása van arra, hogy merre kell tartania az egyháznak, a gyülekezetnek, vagy egy-egy missziói ágnak. Szívesen vállal felelősséget, több gyülekezet vagy szolgálati terület munkáját is kész felügyelni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent ő akar elvégezni, sőt: különös érzéke van hozzá, hogy megtalálja a megfelelő embereket a megfelelő feladatokra, és átadja nekik a munka dandárját.

„Ha nem követ senki, akkor csak sétálsz”. (Benjamin Hooks)

Isten küldöttének lenni kiváltság. Sok ember szereti osztani az észt, megmondani a másiknak, hogyan élje az életét, meghatározni a helyes utakat, eszközöket. A Jelenések könyve arról is tudósít, hogy már az ősegyházban voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy ők apostolságra kaptak elhívást, a szitán azonban nem mentek át (2Kor 11,13-14; Jel 2,2). Pál apostol számos olyan ismérvet írt le, amelyek alapján különbséget lehet tenni az Isten küldöttei és a magacsinálta apostolok között. Ilyen például az, hogy az igazi apostol személyesen találkozott a feltámadt Krisztussal, a munkájának látható eredményei vannak (1Kor 9,1); teljes állhatatosság jellemzi, jelek, csodák, isteni erők kísérik (2Kor. 12,12); Krisztus szelídsége, gyöngédsége, ugyanakkor erélye is megtalálható benne (2Kor 10,1); alázatos (1Kor 15,8-10), hiteles evangéliumot hirdet (1Kor 11,4). Akinek az életében ezek nincsenek ott, az bármennyire lelkes is, csak hazug apostol.

A másik oldalról meg ott vannak azok, akik háttérbe húzódnak, csak mert nem hajlandók vállalni a misszióval együtt járó kényelmetlenségeket.

 

Sámuel Alapítvány. Pulzus Rádió. Főiskolai Református Ifjúsági Gyülekezet (FRIGY). Csak néhány dolog azok közül, amelyek létrejöttéhez apostoli lelkületre volt szükség: látásra, utánajárásra, próbálkozásra, kitartásra. De legfőképpen Istenre figyelésre, hitre és engedelmességre.

 Nincsen sablon, nem lehet azt mondani, hogy ez így és így működik. Minden élethelyzet más és más lehetőséget hoz Nagyon sok emberi próbálkozás volt mindben, ami aztán leszűrődött – Isten bezárt egy ajtót, de nyitott egy másikat.

Teológus koromban az Úr Isten valamiért a szívemre helyezte az árva gyerekek sorsát. Először egy nagy „kaszárnyában” gondolkodtam, ahol 100 gyerek együtt lehet. Aztán kiderült, hogy az árva gyereknek az legjobb, ha családba kerülnek. Abban az időben nálunk még nem volt családtípusú gyermekotthon státusz, de sok utánajárással végül létrejött a Sámuel Alapítvány.

A rádió is egy belső indíttatás nyomán indult. Volt már egy netrádiónk, de az én szívemben az fogalmazódott meg az, hogy egy FM-rádióval még több embert tudnánk elérni. Nagyon sok emberrel beszéltem Kijevtől Budapestig. Másfél éven át nem történt előre lépés. Mindenki azt mondta, hogy ez itt nálunk lehetetlen. Ugyanakkor éreztem, hogy Isten helyezte a szívemre. És ha reménytelennek tűnik is a helyzet, Ő bármikor adhat egy megfelelő pillanatot, lehetőséget.

Ez a legnehezebb ilyenkor: kivárni az Istentől rendelt időt.

Amikor a püspök úgy érezte, hogy nincs értelme tovább ezzel foglalkozni, és kiszállt, én abban egy nagy lehetőséget láttam. Teljes egészében átvettem a felelősséget, a vezetést, és még nagyobb lendülettel vetettem bele magam. Mi segített? Amikor falaknak ütköztünk, az sosem jelentette az út végét. Vagy egy újabb ötletet adott az Úr Isten, vagy egy embert küldött, aki egy kapaszkodót adott. Ezek a nagyon pici kis gyöngyszemek, reménysugarak voltak azok, amik továbbsegítettek.

Amikor ifjúsági lelkészként belekezdtünk a főiskolai misszióba, a bátyám azt mondta: paripa, fegyver biztosítva van, teljes szabadságot kapsz, csináld. Nagyon sok pofont és falba ütközést jelentett ez, nemcsak világi, hanem egyházi szinten is, mert át kellett ütni az akkori tradicionális gondolkodást. Nagy meccsek voltak ezek, de ha az Isten valamit erőteljesen az ember szívére helyez, akkor nem lehet megállni.

Az egyházmegyei közgyűlésen kérvényeztük, hogy létrehozhassuk a főiskolai gyülekezetet, illetve magát a lelkészi státuszt. A közgyűlés vezetősége teljes mértékben ellene volt. Felálltam, és csak annyit mondtam, hogy nem hallottam még olyanról, hogy valaki dolgozni, tenni akar, és maga az egyház, a szolgálattevők legyenek ennek akadályai. Különösen úgy, hogy nem kerül pénzünkbe, tulajdonképpen csak egy elvi támogatásra van szükség. Abban is látszott, hogy ez mennyire az Úr Istentől való, hogy a közgyűlés végül megszavazta az igent.

 Amikor új kihívások vannak, valami újat kell felépíteni, akkor nagyon sokat jelent, ha vannak melletted olyan emberek, akik hasonló módon gondolkodnak. Számomra ilyen volt a bátyám, Gerzson, akivel egy hullámhosszon tudtunk lenni, mindent át tudtuk beszélni, együtt tervezgettünk és együtt próbáltuk kivitelezni is. Én a dolgok gyakorlati oldalára teszem mindig a hangsúlyt (sokszor ez is talán a hátrány), beleugrom, csinálom, ütközöm, és amikor visszadobódom, megint nekiugrok. A bátyám meg pont az, aki szereti átgondolni a dolgokat, megnézni több oldalról.

Van, amikor nem egyszerű eldönteni, hogy érdemes-e tovább lépni vagy nem. Ilyenkor egyrészt az igei vezetés az, ami mindig nagyon-nagyon fontos, másrészt azoknak a véleménye, akiknek a szavára adok, harmadszor azok az apró reménysugarak, amik a sötétség ellenére felragyognak.

Épp nemrég volt a napi igében, hogy ha dicsekszik valaki, az Úrral dicsekedjék. Így tudok én is visszatekinteni ezekre. Az én szerepem nagyon-nagyon minimális. Meg kellett tanuljam azt, hogy nem éntőlem, nem az én erőmtől, lehetőségeimtől, adottságaimtól, hanem teljes mértékben az Istentől függnek azok a szolgálati területek, amiket Ő megnyitott a számunkra. Terveztem, döntöttem, jó ötletnek tűnt – de ha nem volt rajta az isteni pecsét, akkor kudarcot vallott, és megszégyenülve kellett belátnom, hogy ez nem az Isten útja. Ha meg az Úr áldása rajta volt, akkor épp az ellenkezőjét tapasztaltam: bármennyire feladnám, nem tudom, csontjaimba rekesztett tűz. (Taracközi Ferenc)

Olasz Tímea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

olasztimi

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.