Szomorkodni jól

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10)

Sok a szomorú ember körülöttünk. Talán mi magunk is ebben az állapotban vagyunk, amikor e sorokat olvassuk. Ugyanis sok elszomorító dolog vesz körül. Megszoktuk, elfogadtuk normálisnak, a világ részeként. Azt is, hogy a népünk nem hallgat erről, hanem kimondja, kibeszéli magából, az átlagosnál többet panaszkodik a magyar. Néha egyszerűen jólesik kimondani, hogy mi bajunk a világgal, a környezetünkkel, az egészségünkkel, a munkahelyünkkel. Néha pedig hallgatásba burkolózunk, amikor már túlnő rajtunk a szomorúság. Amikor olyan terheket viselünk, olyan csatákat vívunk, amelyeket a legtöbb ember körülöttünk észre sem vesz. Sőt, van, hogy tudatosan szembefordulunk az érzéseinkkel, és megpróbálunk magunkra erőltetni valami szórakozást, kimozdulni emberek közé, beletemetkezni a munkába, tanulásba… Sokszor a leghangosabban nevető ember hordozza a legmélyebb szomorúságot. „Nevetés közben is fájhat a szív…” (Péld 14,13) Az állandó pörgésben, felgyorsult világban már gyászolni sem tudunk. Helyette intézkedünk. Melyik volt a kedvenc ruhája, melyik a legszebb koporsó, ne oda tegyétek a virágot… Emlékszem, tíz éve, amikor édesanyámtól kellett búcsút vennünk, mennyire lekötött az állandó futás. Később, amikor minden elcsendesedett, akkor éreztem, tapasztaltam meg, hogy „az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.” (C. S. Lewis)

Van, hogy megpróbáljuk tompítani a fájdalmat, a hiányt, az elesettségünk érzését. Hajnalig tartó film-maratonok, hogy addig se forogjon máson az agyunk; a játékok adta virtuális világba való belefeledkezés; a fejhallgatóban bömbölő zene; vagy a klasszikus reggeltől estig tartó spicces állapot, amit már a nagyapáink is a nagyapjuktól lestek el. A szomorúság mégis felszínre tör előbb vagy utóbb. Talán sokkal erősebb formában, mint korábban. Akár végzetessé is válhat. A világ szerinti, Isten nélküli szomorúság csendben, lassan, de biztosan – ahogy az eredeti szöveg is mondja – kimunkálja bennünk a halált.

Nos, a rossz hír az, hogy nem menekülhetünk örökké. A jó hír pedig az, hogy menekülhetünk az Istenhez. Bizonyára tapasztaltuk már, hogy az Igét olvasva, a magunk csendességében, vagy éppen egy igehirdetés után valahogy szomorúvá váltunk. Addig ezernyi gondolat és érzés kavargott bennünk, de ezek egyszer csak háttérbe szorultak, és csak arra az egy dologra tudtunk már gondolni, ami az életünk legfájdalmasabb területe. Egy elhibázott döntés. Egy tönkrevágott szeretetkapcsolat. Egy elhanyagolt, sötét zug a lelkünkben, ahová régen nem tört be a világosság. Most azonban mindez feltárul, lelepleződik és fáj.

Ez a megszomorítás Isten részéről egy elengedhetetlen lépés, hiszen csak így tud rávenni minket, hogy hozzá forduljunk végre megoldásért. Ameddig nem bánt, nem szomorít el bennünket a saját bűnünk, a saját elhibázott tettünk, amíg nem fájnak a hazugságaink és hamis játszmáink, addig nem fogunk Istenhez fordulni megoldásért. Nagyon jellemző egyébként, hogy ha lehet, el akarjuk kerülni Isten diagnózisait. Jól megmutatkozik ez bűnbánati alkalmainkon, ahova valamiért nem szívesen jönnek sokan. Nehogy megmondja nekem az Úristen, hogy valami rosszul csinálok. Kicsit olyan ez, mint amikor sokáig húzzuk-halasztjuk az orvoshoz való menetelt, kivárjuk, míg nagyon fájni kezd. Sokszor volt alkalmam megtapasztalni, hogy úgy mennek az emberek fogorvoshoz, hogy már be van duzzadva a fél arcuk. Amíg csak egy kicsit fáj, inkább tűrök neki. Amíg csak egy kicsit gyötör a lelkiismeret, ráérek Istenhez fordulni. Pálnak az volt az egyik legjelentősebb szolgálata a korinthusiak felé, hogy rátapintott a fájó pontra, hogy végre Istenhez térjenek, és letegyék a bűneiket. Néha velünk történik meg, néha mi válunk ebben Isten eszközévé. Amikor segíthetünk valakinek letenni egy nehéz terhet. Amikor lezárulhat egy több éves vagy éppen több évtizedes gyászmunka. Az Istentől jövő szomorúság mindig elvezet a gyógyuláshoz, mindig vigasztalást és békességet hoz. Ez a szomorúság hazavisz az atyai házhoz, a megváltó Istenhez. Az Úristen előbb diagnosztizál, gyógyulásra hív, és azután meggyógyít. A szomorúság megtérést és üdvösséget szerez megbánhatatlanul. Visszavisz oda, ahol lennünk kell: Isten közelébe. Sziklára állít. Stabilizál. Lerombol, és újjáépít. A nagybetűs Életre hív.

Szimkovics Tibor

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.