A teremtés Uránál jobban senki sem tudja, hogy ki hogyan van összerakva, mire képes, mennyit bír. Ő képes angyalokat küldeni, ha arra van szükség, vagy természeti erőket, esetleg erős belső meggyőződést. Mégis úgy találta jónak, hogy ember legyen embernek támasza.

Így ismerjük meg igazán önmagunkat, egymást – de legfőképpen az Ő atyai szívét.

Gyámolító, segítő

Ha nagyító alá tesszük azt a kifejezést, amit a Biblia ’diakonia’ (felszolgálás, kiszolgálás) címszó alatt taglal (1 Kor. 12,28, Róma 12,7), azt találjuk, hogy ez egyfajta fizikai segítségnyújtás, mások tehermentesítése céljából.

A gyámolítás sok tekintetben hasonlít az ószövetségi léviták tevékenységére. A pap szolgálta az Urat, a lévita pedig ellátta a szentély körüli feladatokat. A nagy vezetők mellett is látunk segítőket (pl. Józsuét Mózes mellett, Elizeust Illés mellett). Az Újszövetségben a diakónusok voltak azok, akik levették az apostolok válláról azokat a terheket, melyek nem kapcsolódtak szervesen az igei szolgálathoz. Megteremtették a feltételeket, szervezték a háttérmunkákat, beszerezték a szükséges eszközöket (a lelkész- vagy a presbiterfeleségek bizonyára értik, miről van szó). Másfelől olvasunk olyanokról, akik az elesetteknek (árváknak, özvegyeknek, betegeknek, időseknek, koldusoknak, otthontalanoknak, szegényeknek, fogyatékkal élőknek, bajban levőknek) nyújtottak segítőkezet. Ők kaptak elhívást arra, hogy bemutassák a gondviselő, jóságos, kegyelmes Atya szívét, elsősorban a szentek között, de akár a világba kilépve is.

Miről ismerni fel a diakónia ajándékával megáldott embert?

Nem tud elmenni mások problémája, szenvedése mellett. Akkor sem, ha nincs módja segíteni, vagy ha emiatt a saját szükségleteit kell háttérbe szorítania. Szó nélkül végez el olyan munkákat, amitől mások viszolyognak (pl. seb ellátása, WC tisztítás) Nem jön zavarba egy kórházi ágy mellett állva, vagy ha egy ápolatlan emberrel kell foglalkoznia. Szívesen vállal fizikai munkát is. Alázatos. Türelmes a szükségben lévőkkel. A háttérben érzi jól magát. Örömmel és készségesen tesz hétköznapinak tűnő dolgokat.

Segítőként szolgálni az egyik leghálátlanabb dolog. Ritkán kap pozitív visszajelzést, általában akkor veszik észre őt, ha nincs a helyén. Ahhoz, hogy másokon segítsen, sokszor túl kell lépnie a saját árnyékán. Folyamatosan rá kell csatlakoznia az isteni kegyelemre és erőre, különben kiég.

A diakónia Istentől kapott szolgálat, ha nincs rá ajándékod, nem is érted, hogy lehet ezt bírni. A közönyt és az érzéketlenséget viszont nem tudod kimagyarázni ezzel. Ahhoz nem kell nagy lelkiség vagy mennyei elhívás, hogy lenyúlj a szemétért vagy segíts egy idős embernek lejönni a lépcsőn. Az a kérdés, hogy te, mint egy keresztyén közösség tagja, hogyan kezeled a gyülekezetet: hotelként, ahol mindenki érted fáradozik, vagy otthonként, ahol te is tehetsz valamit a családi harmóniáért.

Buzdító, bátorító

Amikor Pál a buzdításról beszél (Róma 12,8), egy olyan görög szót használ (parakaleó), ami nagyjából azt jelenti: valami/valaki mellé hívni (felszólítani, bátorítani, buzdítani, ösztönözni, figyelmeztetni, kérni, megvigasztalni).

A buzdítás, mint lelki ajándék nem csupán szurkolást vagy léleksimogatást jelent. Ahhoz, hogy Istennek tetsző módon bátoríts, tisztában kell lenned a bibliai igazságokkal, meghallani Isten szavát, ugyanakkor észrevenni a szükséghelyzeteket. Így lehet átsegíteni a holtponton az erejét vesztett testvért (Ézs 35,3, Zsid 12,12), talpra állítani a botladozót (Jób 4,4), örömhírt vinni, gyógyítani, vigasztalni, szabadulást, kegyelmet, vagy ítéletet hirdetni (Ézs. 61,1-3). A bátorító emlékeztet Isten ígéreteire és a múltban megtapasztalt áldásaira. Arra ösztönöz, hogy merd odabízni magad Isten kegyelmére, erejére. Vagy hogy ültesd gyakorlatba a Bibliából tanultakat.

De ez nem prófétaság vagy tanítás? Igen, egy kicsit az is. A lelki ajándékokat nem lehet egymástól szétválasztani, hiszen egy a forrás, egy a cél. Csak míg a próféta az aktuális isteni üzenetre érzékeny, a tanító meg az átadni való ismeretanyagra, addig a buzdító arra kap különleges adottságot, hogy ráhangolódjon az embertársára. Ő nem az agyat tornáztatja, hanem a szívet, az akaratot. Érti, hogy a társa épp miben van, hol tart, hol akadt el. Tudja, hogy mi jelent nehézséget a számára, és hogy mit kell hallania, tennie a továbblépéshez, a lelki növekedéshez. Van tapasztalata, mert az élet sokféle nehézségét megharcolta már az Úr jelenlétében. Jó beleérző (empatikus) készséggel rendelkezik. Ismeri a maga bűneit, fel tudja vállalni gyengeségeit, gyarlóságát mások előtt is, ugyanakkor könnyen megbocsát, nem sértődékeny, nem tart haragot. Nem gyárt előítéleteket, nem kárhoztat. Diplomatikus ember lévén gyakran szerepel közbenjáróként, békítőként. Tud titkot tartani. Az emberek gyakran keresik őt a problémáikkal, kérdéseikkel, mert érzik a belőle áradó szeretetet, törődést, biztonságot.

Egy közösség akkor tud egészségesen működni, ha mind a tanítás, mind a „mellette haladás” szolgálata a helyén van:

„Akik tanítást kapnak, de ösztönzést nem, azok „kövér bárányokká” válnak:
tele lesznek ismerettel, de ez nem fog keresztyén életvitelhez vezetni.
Akik ösztönzést kapnak, de tanítást nem, azok lelkesek és aktívak lesznek,de se mélység, se megértés nem lesz a tetteik mögött,
így vagy hamar kiégnek, vagy hibásan fognak működni” (J.B. Phillips)

 „A bátorítás a lelkész egyik legfőbb feladata.”

Isten nem egyszemélyes vállalkozásként képzelte el az egyházat. Nagy áldás, hogyha a pásztor egyben buzdító is. Ha mégsem az, akkor Isten valószínűleg más embert hívott el erre a feladatra. Minden közösségbe kellenek lelkigondozók, akik megértő figyelemmel tudnak együtt gondolkodni és imádkozni a szükségben lévőkkel. Szükség van mentorokra, akik tapasztalataikkal tudják segíteni a friss hívőket. Kellenek lelki edzők, akik segítenek személyre szabott bibliaolvasó terveket, imalistákat összeállítani, szolgálati lehetőségeket feltérképezni. Kellenek Istentől elhívott bátorítók. Olyan kultúrában élünk, ahol a szidás, a mocskolódás, a másik alázása, gyalázása megy ezerrel. Isten népe nem erre kapott elhívást. Mi a bátorítás, buzdítás szellemét hordozzuk – ezért (is) várja sóvárogva a világ az Isten fiainak megjelenését.

Nem könnyű ez. Nem lehet „fentről” elintézni: oda kell hajolni a másikhoz, mellé kuporodni, alkalomadtán megölelni, vagy akár lebirkózni. De amire az Úr indít, az sosem marad gyümölcstelen.

Ha keresel valakit a Bibliában, aki hiteles példája a buzdításnak, akkor Barnabás történeteit olvasgasd az Apostolok Cselekedeteiben. Ő egy ciprusi lévita volt, akit eredetileg Józsefnek hívtak, az apostolok nevezték el Barnabásnak („vigasztalás fia”). Lukács a próféták és tanítók között említi (13,1), de gyámolítóként, buzdítóként is láthatjuk őt. Akkor hallunk róla először, amikor egy eladott földdarab árával segítette a gyülekezetet (4,37). Kész volt meghallgatni, elfogadni, megvédeni azokat, akik iránt bizalmatlanság volt, a frissen megtért Sault (9,27), vagy később János Márk mellett is kiállt (15,37-39). Antiókhiában bátorította az ottani gyülekezetet, maga mellé vette munkatársul az akkor még csak formálódó Pált (11,22-26) és később pogánymissziót kezdett vele Cipruson és Kisázsiában (13-14. r.). Derék ember volt, tele Szentlélekkel és hittel, aki tömegével vonzotta az embereket az Úrhoz (11,24). Legfőbb üzenete ez volt: maradj meg Isten kegyelmében!

Amikor megtértem, azt gondoltam, azzal teszem a legtöbbet, ha csak csendben imádkozgatok. Szerettem beszélgetni Istennel, nemcsak magamról, hanem a hittestvéreimről, akiket küszködni, botladozni láttam, vagy akik sikereinek részese lehettem. Egy alkalommal a Szentlélek bogarat ültetett a fülembe: oszd meg a testvéreddel azt, amiről ma beszélgettünk; mondd el neki, hogy tudok róla, nem hiábavaló a harca, és hogy Nálam már készen van a megoldás is. Nagyon felkavart az ötlet: hogy menjek én oda egy félidegenhez ezzel az üzenettel? Csak tedd meg, és bízd Rám a folytatást! – ez volt a válasz.

Nem mondom, hogy természetes higgadtsággal postáztam az üzenetet. Bátorságot kellett gyűjteni hozzá, és nagyon izgultam, hogy sikerül-e megtalálni a megfelelő szavakat. Végül nagy nehezen eldadogtam valamit. A megszólított úgy ölelt magához, mint a fuldokló a mentőmellényt. És akkor megértettem valamit: az Úr szavában erő és hatalom van – ma is.

Nagyon érdekes világ nyílt meg előttem. Minél többet adtam, annál többet kaptam cserébe. És nem csak az Úrtól. Ölelgetettek, szorongatták a kezemet, hálacsomagokkal viszonozták a bátorítást. Egyrészt jól esett, ugyanakkor szörnyen éreztem magam amiatt, hogy én, a porszem senki zsebelem be a fizetséget a Szentlélek munkájáért. Tudod, mit mondott nekem erre az Úr? Őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt, épp ez a cél: meg akar áldani minket egymás által.

Időnként persze jönnek „csípések-harapások” is. Bármilyen szeretettel próbálom szembesíteni az embereket a hibáikkal, mindig személyes sértődés lesz belőle. Ezerszer eldöntöttem, hogy én befejeztem, nekem ez nem megy. De amikor odaviszem az Úrhoz a cafatokba tépett lelkem apró darabjait, Ő rendre azt feleli: igen, tudom, miről beszélsz, velem is elég rosszul bántak a Golgotán; mit szeretnél, mit állítsak először helyre, az egódat vagy a felebarátod életét?

Mindig is csodáltam Isten érveit, egyetlen mondattal le tud fegyverezni.

Szóval csak oda jutok végül, ahová Jeremiás (Jer 20,9): Isten szava égető tűz – vagy engem emészt fel belülről, vagy a falakat perzseli fel az Úr és a hittestvéreim között.

Fokról fokra haladok, sokat bukdácsolok, és tudom, hogy nem mindig vagyok a helyemen. De végtelenül megtisztelő, hogy Isten szívének a képviselője lehetek ebben a sok sebből vérző világban. Az én Atyám, a szeretet Istene folyamatosan arra vezet, hogy ismerjem meg az Ő érzéseit, gondolatait, és osszam meg másokkal is.

Jutalmam, hogy tehetem.

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .