A karizmatikus nagy játszma

Lelki ajándékok. Karizmák. Hm. Már a kifejezések hallatán/láttán is az ember kicsit megáll. Elgondolkozik egy pillanatra, hogy most igazából mit is gondoljon. És szerintem ez a pillanat nagyon fontos. Mert ilyenkor ezer meg egy kép, jelenet, beszélgetés, tapasztalat jelenik meg egyszerre, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – befolyásolják véleménynyilvánításunkat. Nekem például elsőként az, amikor bennfentes református ifjúsági órán a hittan tanár néni vehemensen magyarázza, hogy mindenféle „furcsaság” (értsd: nyelveken szólás és társai) már nagyon régen eltűnt, éppen ezért, aki ilyeneket mível, az valószínűleg az ördög cinkosa. Vagy például amikor messze elkerülve otthonról, a való életben találkoztam ilyen „ördögi” lelkekkel, akik mint kiderült nem is olyan ördögiek, nagyon is szeretik az Urat, de közben saját bevallásuk szerint ilyen ajándékokkal dicsőítik Istent. De hirtelen az is átfut a gondolatomban, hogy keresztyén „pályafutásom” alatt sem istentiszteleten, sem bibliaórán, sem teológiai előadásokban nem foglalkoztunk soha mélyebben azzal, hogy mik is a lelki ajándékok.

Szerintem nem vagyok én ezzel egyedül. Református körökben egészen bizonyosan. Éppen ezért, úgy határoztunk, hogy pünkösd felé készülve talán jót tehet nekünk is, és reméljük másoknak is, ha ilyen vizekre evezünk. Szeretnénk sorra venni és bemutatni a Lélek kegyelmi ajándékait, amint azt az Újszövetség elénk tárja.

Na de: vissza ahhoz a bizonyos pillanathoz. Talán a világ legtermészetesebb dolgainak egyike az, hogy az embert saját tapasztalatai befolyásolják, és azok alapján alkot ítéletet egy adott dolog felől. Ahhoz viszont már bátorság kell, hogy ezt beismerje, ahhoz pedig még több, hogy túllépve ezeken, kicsit más szempontból is megvizsgálva a dolgot, friss hozzáállással tudjon rátekinteni az adott témára. Szerintem ez ugyanígy érvényes a lelki ajándékokkal kapcsolatban is. Talán fel lehetne tenni a kérdést, hogy tagadó vagy elítélő megnyilvánulásaink valahol mélyen nem félelmeinkből, tudatlanságunkból, őrjöngő tömeget bemutató youtube-videókból, felszínesen olvasott vagy egyáltalán nem olvasott igeszakaszokból, Kálvin kritikáját kritika nélkül elfogadó teológiánkból táplálkoznak-e. Ha igen, és ezt elkezdjük felismerni, akkor talán nem küldünk azonnal ötszáz millió pünkösdit világszerte a pokolba, és nem fogunk reszketve egy légtérben maradni azzal, aki nyelveken szólva imádkozik, esetleg valamilyen nem hétköznapi üzenettel közelít felénk. Ha pedig ezt a lépést nem tesszük meg, és továbbra is csak az „ilyen nem létezik”-et mantrázzuk az Institutio idevonatkozó szakaszait lóbálva a levegőbe, akkor valószínűleg benne maradunk ebben a bizonyos pillanatunkban, ami végső soron nagyon szűk térré zsugorodik. Persze, maradhatunk benne, nincs azzal semmi baj.

A számomra legmeglepőbb felfedezés az ajándékokat illetően az volt, hogy mennyire egyértelmű a jelenlétük a Szentírás szerint. Olyan könnyedén és egyszerűen beszél róluk az ige, mint arról, hogyan kell imádkozni, vagy hogy ne aggódjunk semmi felől. Nincs semmi nagy bejelentés, hogy gyerekek, most vigyázzatok, mert itt valami nagyon veszélyes és sikamlós területre érkeztünk. Vannak. Pont. A Lélek adja őket az egyháznak. Tény. Az persze más kérdés, hogy ezt a valóságot az ember különféle módon fogadja. És mivel már az első gyülekezetekben is rosszul fogadták, ezért Pál apostolnak szépen helyére kellett rakni a dolgokat. El kellett mondani, hogy a korinthusiak ne kezdjenek el dicsekedni, hogy egyikük nagyobb ajándékot kapott, valami látványosabbat, mert az Isten szemszögéből nézve ez relatív: előtte a gyógyítás és nyelveken szólás éppolyan ajándék, mint a vendéglátás vagy tanítás. Azt is el kellett mondani, hogy ezeket bizony nem saját szórakoztatásunkra kaptuk, hanem arra, hogy a másikat építsük, spontán alakult „brigádként” pedig közösen a gyülekezetet, Krisztus testét. És arra is ki kellett térni, hogy mindennek rendje és módja van, éppen ezért vannak bizonyos játékszabályok, amiket be kell tartani az ajándékok gyakorlását illetően. A legfőbb szabály pedig – ahogy Pál rámutatott – a szeretet, az agapé, ami ha nincs, akkor káosz, önzőség, felfuvalkodottság meg lekicsinylő nézések lesznek; de ha van, akkor harmónia és csodák megtapasztalása lesz.

Valahogy próbálom úgy elképzelni a gyülekezetet, mint egy hatalmas élménypedagógiai foglalkozást (aki már volt ilyenen, tudja miről beszélek), ahol mindenki különféle kellékeket kapott: egyik ilyet, másik olyat. De mindegyik egyformán fontos és értékes. A csavar és a gigantikus méretű plüssállat egyformán. A kalapos facilitátor bácsi bedobta a feladatot: építeni kell gyerekek azokból az ajándékokból, amit kaptatok. Innentől kezdve pedig már csak a résztvevőkön múlik, mi lesz az egészből. De milyen abszurd lenne az egész foglalkozás, ha egymásra mutogatva kezdenék el vádolni a másikat, hogy igazából ő nem is kapott semmit, vagy hogy az ő kelléke hasztalan, esetleg a „játékszabály” szerint nincs is ilyenre szükség.

Abszurd. De mégis létezik…

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.