Húsvét egy képben

Mondják, hogy egy kép néha többet mond ezer szónál. Bartolomé Esteban Murillo „Az Úr feltámadása” című festménye talán kétezernél is többet. Egészen véletlenül botlottam bele múlt héten ebbe a remekműbe, de egyből magával ragadott az egész jelenet és egyre csak érlelte bennem az idei húsvét üzenetét: hiába a sötétség, hiába az emberi alvás, az Ő feltámadása elhozta az öröm fényének idejét.

Nem kell hozzá nagy művészeti iskolázottság, hogy az ember rögtön megállapítsa: itt bizony két valóság van egy időben jelen. Ott vannak először is a sírt őrző katonák. A homályban, görnyedt pozícióban alszanak. Egyikük alakja már-már úgy tűnik, mintha magával a sötétséggel olvadna össze. Ha csak ez a három férfi szerepelne a képen, akkor igazából az egész festmény valami békés csendéletet is lefesthetne. Merthogy itt aztán tényleg semmi aktivitás nincsen. Teljes a kóma. Olyan mélységesen és békésen alusszák az igazak álmát, hogy az embernek hirtelen ásításra nyílik a szája, ha sokáig mereng csöndes szendergésükön. Csakhogy – már csak megbízatásuknál fogva is – nagyon is ébren kellene lenniük! Éppen feladatuk be nem töltése végett ez az alvás nem az a fajta jóváhagyható kis ártatlan pihenés lesz, hanem a totális ébertelenség, mulasztás bűnös szendergése. Érezzük: ébren kellene lenniük. Őrködniük kellene.

Ha más nem, arra azért csak fel kellene kelniük, ha a jelenlétükben egy ember feltámad. Arra csak fel kellene eszmélniük, hogyha a sötét, hideg, hűvös helységet egyszer csak a feltámadott Krisztus csodálatos fénye ragyogja be, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan, természetfölötti, nem emberi misztérium jelenik meg egy kéznyújtásnyira. Talán csak elvárható lenne, hogy ezek a bágyadt testek összerezzenek a győzelem hírére. Római hőseinktől azonban semmi ilyet nem láthatunk. Inaktivitás. Mozdulatlanság. Nincs reakció. Nincs válasz. A kép címe talán ez is lehetne: „A feltámadás – érdeklődés hiányában elmarad.”

Így vagyunk hát. Murillo szerintem ráérezhetett valamire, amikor az isteni és emberi valóságot ilyen végeláthatatlanul és összetéveszthetetlenül reális formában örökítette meg. Mert látjuk Krisztust. A győzelmi lobogót a kezében: a halál fölött aratott diadalának egyértelmű jelképét. A sötétségbe és nyirkosságba melegséget ömlesztő fényességét, ami életre hív és csábít. Látjuk a sebeket a kezein, a lábán, az oldalán, az értünk véghezvitt megváltás mementóit. Ott van Ő mindennek közepén, a festmény előtt megálló szemei óhatatlanul rászegeződnek az egész műalkotás origójára.

És éppen ezért ilyen érthetetlen ez az egész jelenet. Szeretne az ember belépni ebbe a történetbe, legalább belerúgni egyszer óvatosan ezekbe az alvó fráterekbe, akik mélységes álmuk közepette nem vették észre, hogy Krisztus feltámadt, hogy a halál legyőzetett, hogy a sötétséget fény árasztotta el, hogy a pokol fölött diadalt arattak, hogy az egész emberiség története voltaképpen megváltozott, mert most már semmi sem az, ami azelőtt volt. Aztán, csak visszavesz dühéből az embernek fia, mert rájön, hogy az az alvó alak ő maga is. A három római őr a mindenkori ember. Akinek hiába van húsvétja, feltámadásba vetett hite aligha. Aki hiába hallgatja az Ő szavait, meg nem hallja azokat. Aki hiába látja a fényt, nem kész mozdulni felé. Ehelyett némán, már-már sötétségbe fordulva hunyja le szemét, és a saját álomvilágában járva éli le szinte egész életét.

Azt hiszem, mindennapi keresztyénségem talán ott csúszik félre leggyakrabban, hogy hajlandó vagyok elfeledkezni a húsvéti győzelem erejéről. Arról, hogy legyen bár könny, szomorúság, betegség, háború, kilátástalanság, reménytelenség, vagy akár halál, ezek mind-mind már csak átmeneti komolysággal bírnak az életemre nézve. „Már csak ez az egy érvényes, már csak ez az egy komoly: Jézus győzött.” Éppen ezért, ébren kell maradnom. Nem engedhetem meg, hogy bármi vagy bárki is elaltasson. Nem szabad semmi mást komolyan vennem: bármilyen súlyos teherként is mutatkozzék be. Ennyit kell megtanulnom: húsvétban élni mindennap.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.