2018. április havi bejegyzések

Lélekmentő bozótharcosok

Az egész azzal kezdődött, hogy volt tizenegy átlagos ember és egy küldetés: elmenni és tanítvánnyá tenni minden népet. Halászok voltak, vámszedők, politikai aktivisták. Annyi teológiai végzettségük volt, amit három év alatt Jézus mellett össze tudtak szedni. Egyetlen eszközt kaptak a küldetéshez: erőt, amikor eljött hozzájuk a Szentlélek.

Az első gyülekezet annak idején egy emberként igyekezett azon, hogy minél szélesebb körben elterjedjen a megváltás híre. Akkora hatással volt rájuk Jézus tette, hogy nem tudtak hallgatni róla, az életük árán sem. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel (ApCsel 2,47).

És ma? Növeli ma az Úr a gyülekezeteinket napról napra? Hónapról hónapra? Évről évre?

olvasás folytatása

A kapitány és a kormányos

Úgy gondolom, hogy a vezetésről dédelgetett illúzióink akkor fognak igazán összetörni darabjaira, amikor belekóstolunk ebbe a szerepbe (akár egy nagyon rövidke időre is), vagy őszintén beszélgetünk olyan vezetőkkel, akik napról napra másokért felelnek és értük hoznak döntést. Amikor az előzőt kellett átélnem, s bár nem vagyok vezető, de hirtelen egy gyermekhét feladatai vártak igazgatásra, akkor rájöttem: döntést hozni nem is olyan egyszerű dolog, nem csak parancsolgatásból áll ez a pozíció és nagyon sokszor egyszerűen lila gőzöm sincs, hogy mit és hogyan is kellene tenni. Amikor pedig másokat hallgattam, olyanokat, akik nem csupán egy hétre veszik fel magukra ezt a ruhát, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire magányos is sokszor a vezető útja, milyen sokszor érzik úgy, hogy nagyon szorít ez a cipő a lábukon, mennyire nagy teher nyomja a vállukat és milyen gyakran találkoznak hálátlansággal, meg nem értéssel és el nem ismeréssel.

olvasás folytatása

Szomorkodni jól

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10)

Sok a szomorú ember körülöttünk. Talán mi magunk is ebben az állapotban vagyunk, amikor e sorokat olvassuk. Ugyanis sok elszomorító dolog vesz körül. Megszoktuk, elfogadtuk normálisnak, a világ részeként. Azt is, hogy a népünk nem hallgat erről, hanem kimondja, kibeszéli magából, az átlagosnál többet panaszkodik a magyar. Néha egyszerűen jólesik kimondani, hogy mi bajunk a világgal, a környezetünkkel, az egészségünkkel, a munkahelyünkkel. Néha pedig hallgatásba burkolózunk, amikor már túlnő rajtunk a szomorúság. Amikor olyan terheket viselünk, olyan csatákat vívunk, amelyeket a legtöbb ember körülöttünk észre sem vesz. Sőt, van, hogy tudatosan szembefordulunk az érzéseinkkel, és megpróbálunk magunkra erőltetni valami szórakozást, kimozdulni emberek közé, beletemetkezni a munkába, tanulásba… Sokszor a leghangosabban nevető ember hordozza a legmélyebb szomorúságot. „Nevetés közben is fájhat a szív…” (Péld 14,13) Az állandó pörgésben, felgyorsult világban már gyászolni sem tudunk. Helyette intézkedünk. Melyik volt a kedvenc ruhája, melyik a legszebb koporsó, ne oda tegyétek a virágot… Emlékszem, tíz éve, amikor édesanyámtól kellett búcsút vennünk, mennyire lekötött az állandó futás. Később, amikor minden elcsendesedett, akkor éreztem, tapasztaltam meg, hogy „az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.” (C. S. Lewis)

olvasás folytatása

Mint karó a növény mellett

A teremtés Uránál jobban senki sem tudja, hogy ki hogyan van összerakva, mire képes, mennyit bír. Ő képes angyalokat küldeni, ha arra van szükség, vagy természeti erőket, esetleg erős belső meggyőződést. Mégis úgy találta jónak, hogy ember legyen embernek támasza.

Így ismerjük meg igazán önmagunkat, egymást – de legfőképpen az Ő atyai szívét.

olvasás folytatása

A tícsör

Talán inkább most visszafelé kezdenék. Onnan, hogy Pál apostol egyszer azt merte mondani, hogy lesz majd olyan idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges, tiszta tanítást, hanem elegáns svédasztalos módra saját maguknak rakják majd össze, hogy mit is kell hinni, hogyan is kell élni és milyen módon kell Istennek tetszeni (2Tim 4,3). Nos, szerintem kitűnő első századi diagnózis ez posztmodern korunkról. Mert manapság tényleg lehet a fekete fehér, a keserű édes, a nem igen – csak legyen rá kereslet. A tolerancia és szolidaritás nemes zászlai alatt pedig sokféle hit és világlátás megfér, akár egy személyen belül is.

Azt hiszem, hogy ilyen háttért megfestve és megtapasztalva talán újraértékeljük azt, hogy mennyire nagyon fontos a tanítás lelki ajándéka.

olvasás folytatása