… az én Uram, az Úr…

Boldog nép az, amelynek így megy a sora. Boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene!” (Zsolt 144,15)

Sok minden boldoggá tehet. Szeretjük hangoztatni, néha feltételként megszabni, hogy melyek azok a dolgok, tárgyak, életesemények, kik azok a személyek, akik boldoggá tehetik az életünket. Sokszor eljátszunk a gondolattal, hogyha megtalálnánk álmaink munkáját, végre lenne pénzünk mindenféle vágyott dologra, belépne az ajtón az a bizonyos személy, akivel egy életre fellobbanna az a mindent elsöprő igazi szenvedély, az ujjunkon csillogna az a bizonyos gyűrű, gyerek gőgicsélne a karunkon, felismernék bennünk a tehetség X-ét, akkor bizony boldogok lennénk. Na, akkor aztán tényleg! Akkor minden másképp lenne, mint most.

Vagy talán mégsem?

Valahogy a boldogság valami olyan dolog, amire bizony fókuszálni kell. Hiába látszik, hogy hemzsegnek körülöttünk a másokat boldoggá tévő dolgok, mi mégis lehetünk végtelenül boldogtalanok. Lehet egyben az egész kép, ha mi valamiért abban a képben egyszerűen elveszünk.

Olvasva a 144. zsoltárt valahogy úgy képzelem el ebben az állapotában Dávidot – aki épp bajban van – hogy miközben imádkozik, és sorolja, hogy miért is boldogtalan, egyszer csak bevillan neki, hogy milyen hatalmas Istennel is beszél éppen. S micsoda kiváltság, hogy ő ezzel az Istennel beszélhet!

Ó, Uram, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?”

És akkor egy kicsit eltűnik minden, és ő ebben a boldog felfedezésben már nem a problémáira fókuszál, hanem egészen másra.

Nem tudom, te hogyan éled meg az aktuális bajodat. Az sokszor nem egy hirtelen jött jelenség, nem háború, betegség, halál – többször van ott észrevétlenül a mindennapokban, lassan szétrágva a lelket. Gyakran közömbösség, fásultság: nem fáj, nem éget, csak nem érdekel. Szépen, észrevétlenül eltakarja azt a villámait villogtató hatalmas Istent, a megmentőt, a jótevőt. És egyszer csak azt veszed észre, hogy meg sem dobban a szíved arra a gondolatra, hogy veled, lehelethez hasonló kis lénnyel törődik az Úr!

Pedig ez aztán valami!

Épp ezért ma arra kérlek, hogy fókuszálj erre! Ahogy Dávid tette! Lépj közelebb! Menj Isten elé, és ne csak azzal foglalkozz, ami rossz (vagy éppen, ami nagyon jó az életedben), hanem engedd, hogy elárasszon a hála, csak azért, hogy van Istened. És ez az Isten törődik veled. (Olyan természetes ez, hogy mikor leírtam ezt a mondatot szinte megtorpantam, nem eretnekség-e nem természetesnek venni ezt a tényt). Pedig jó lenne nem annak venni, mert akkor talán jobban tudnánk becsülni Őt, és azt, hogy kapcsolatban lehetünk Vele!

Mert ez bizony hatalmas dolog!

Papp Adrien

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A szerzőről:

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.