Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! (Zsolt 118:24)

A jelen egy rendkívül vékony mezsgye. Szinte észre sem vesszük, hogy rajta járunk. A múltból érkezünk és a jövő áll előttünk. Egyiknek a porát még le sem vertük a lábunkról, máris a másik földjein találjuk magunkat. És jómagam úgy tapasztaltam, hogy gondolataim bizony nem képesek ilyen gyorsan utazni. Az idő mindig egy lépéssel előttem jár, az óra mutatója egyre csak ketyeg, de a gondolataim még mindig a múltban ragadtak. Hosszú perceket tudok eltölteni azzal, hogy a régi időket emlegetem: milyen jó volt akkor! Milyen nagyszerű munkatársi és baráti csapattal dolgozhattam együtt évekkel ezelőtt! Mennyi felhőtlen, a nevetéstől szétcsattanó pillanatokat élhettünk át együtt! Milyen sok áldás kísérte a szolgálatunkat! Hogy égetett minket belülről az Isten tüze, nyaranta több hétre elegendő „üzemanyagot” kaptunk a mennyből, és mi mentünk, meg nem állva, szolgálva, éjszakázva, örömmel. Múlt. Rég volt. És ma már nincs. Helyette marad a keserédes nosztalgia, mintha megakadt volna a lemez a „Volt” c. számon, és valamiért nem akarna továbblépni.

Azt hiszem, az ember hajlamos arra, hogy valami hasonló manőverezéssel a múltban ragadjon. Kergesse a maga mögött hagyott évek emlékét. Egy szeretett személynek a kihűlt nyomait, egy áldott, boldogsággal teljes korszak ma már csak fényképekről visszaköszönő melegét. A nagy bökkenő csupán annyi, hogy annyira ragaszkodunk ezekhez, valamihez, valakihez, ami és aki mögöttünk van, hogy észre sem vesszük, de valójában a múlt megrabolt bennünket és egyhelyben topogunk. Lót feleségeivé válunk napról-napra, arcunkat hátraszegezzük, és megdermedten nyugtázzuk édes emlékeink keserves múlandóságát.

Hasonlóképp járhatunk el a jövővel kapcsolatban is. Ez sem kevésbé veszélyes. Mert olyan mértékben járhat elménk a jövő mezőin, ami már kihatással lehet a jelenünkre. Főleg akkor, ha aggodalmunk és kételyeink határozzák meg következő lépéseinket. Mint a túrázó, aki csak a vadállatokkal, csúszós ösvényekkel és ezernyi veszéllyel teli erdőt látja maga előtt. Az elképzelt félelem pedig, amiről meg van győződve, hogy ráköszönt hamarosan, megbénítja, és már nem látja többé tőle sem a saját ösvényét, sem pedig a hegy csúcsát, ahová valójában igyekszik.

Így tudunk elveszni múltban és jövőben egyaránt. Vagy a tegnapban, vagy a még be sem következett holnapban élünk. A ma pedig valami halovány árnyékká válik életünkben. A mai napi igénk éppen arra buzdít, hogy merjünk a mában élni – a szó legnemesebb, minden hedonista vágytól lecsupaszított értelmében véve! Mert Isten ma akar téged megajándékozni. Valójában már meg is tette, el is készítette az áldásait, ajándékait számodra. Azonban könnyen megeshet, hogy a túlzott hátratekintés vagy előretekintés közben egyszerűen nem tudod felismerni azt, hogy igazából elképesztően gyönyörű az, amiben éppen most, éppen ma vagy. Ez az a nap, amit az Úr rendelt. Nem a tegnapit és nem a holnapit. Ezen a mai napon kell örülnöd és vigadnod! A boldogság, öröm és vigadás mára kér szállást nálad. Ha pedig engedsz nekik, jó eséllyel minden nap lehet ez a nap.

Kihívás:

A mai napon járj nyitott szemmel! Vedd észre, hogy valójában mennyi minden csodálatos dolog van körülötted, amivel Isten megajándékozott: emberek, mosolygó arcok, a természet csodái, mindaz, ami a birtokodban van, az apró áldások, amik már természetessé zsugorodtak! Adj hálát értük! Ma lehet ez a nap, amikor rájössz: örülhetsz és vigadhatsz Istennek és mindannak, ami körülvesz téged!

Homoki Gyula

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .