Egyre csak az jár a gondolataimban, hogy hová tűnt az öröm és a boldogság keresztyénségünkből. Miért van az, hogy keresztyénekkel beszélgetve (saját magam belső dialógusait is beleértve) legtöbbször nem az öröm, hanem éppen a boldogtalanság, keserűség, sanyarúság, elégedetlenség itatja át a szavakat, történeteket, mindennapi tapasztalásokról elmondottakat? Miért van az, hogy éppen ez a búskomorság jellemez legtöbbeket? Hogyan lehetséges, hogy – kevés kivételtől eltekintve – egy-egy hogy vagy?-ra csak ilyen feleletek érkeznek: Áh, ne is kérdezd!, s folytatódik a negatívumok végeláthatatlan sora – rosszullét, kilátástalanság, szomorúság, stb. Innentől kezdve pedig már nem is csodálkozom, hogy az egyéni szinten megtapasztalt kórság családokat, közösségeket, gyülekezeteket is megfertőz. Hiszen ha én magam nem tapasztalom ennek a ritkán látott vendégnek a jelenlétét, ha én magam nem fürödtem meg az öröm vizeiben, akkor nem is tudom ezt továbbítani. Így pedig egész egyszerűen elfonnyadunk. És szépen összehordva saját fonnyadásaink száraz csokrát, közösségi alkalmaink java-része sem az Élő Víz folyamainak áradásává, a felfrissülés áldásainak idejévé, hanem panaszklubokká, keresztyénségünk elsiratásává, örömünk virrasztóivá válnak.
De hát minek örüljek? Mi okom van rá, hogy boldog legyek? És a kérdéssel egyidejűleg már soroljuk is azt a millió és egy okot, amit szépen ujjhegyre véve bizony teljesen jogosnak tűnhet keserűségünk és szomorúságunk megannyi kifejeződése. Hiszen a kapcsolatok, a család, a számlák, a gazdasági helyzet, az elvándorlás, az egészség, az anyagiak, stb. Végére sem érünk, s máris a depresszió és melankólia lépcsőin haladunk lefelé és lehorgasztott fejjel nyugtázzuk, hogy igen, másképp kellene ennek lennie, de valljuk be őszintén: ez a boldogság-dolog nem működik a gyakorlatban. Pont.
Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a sikeres evangelizáció és misszió titka elsősorban nem táborok meg evangelizációs hetek szervezésében rejlik, hanem az egyéni kapcsolatok, barátságok, beszélgetések, személyes kontaktusok sikereiben. Abban, hogy mennyire tudom én saját helyemen, saját környezetemben megélni az örömhírt. És talán éppen ebben rejlik a most tapasztalt lelki szélcsend legfőbb oka: a keresztyén emberek már nem hiszik, hogy az evangélium valóban örömhír. Szomorú arcok, panasztól fűszerezett beszélgetések, lehangoltság, bús és keserű hozzáállás senkit sem fog meggyőzni arról, hogy milyen szuper dolog is Istent követni. Ha a keskeny út csak lemondások, szomorúságok, tövisekkel kirakott keserűség-örvénynek látszik a kívülállók felé, akkor a széles út örömei sokkal biztatóbb megoldásnak tűnnek majd.
Böjtben vagyunk. És ha jól emlékszem, Jézus mondott egy s mást a böjtben felfedezhető boldogságról. Arra bíztatta tanítványait, hogy böjtölésük ne komor, eltorzított arccal, hanem tiszta, megmosott tekintettel és megkent fejjel történjen (Máté 6,16-18). Ennek a parancsnak a megvalósítására bíztatunk, TeSó. Szeretnénk, ha ebben a böjtben velünk tartanál egy olyan úton, amelyben újra felfedezhetjük a bibliai értelemben vett boldogság hogyanját. Napról-napra olyan igehelyekkel szeretnénk foglalkozni, amelyek valamilyen formában utat mutatnak abban, hogy miképpen lehetünk örömmel és boldogsággal teljes keresztyének. Előre szólok: néha egészen meghökkentő tanácsokkal kell majd szembenézni!
Nekem elegem van már saját boldogtalanságomból. Másokéból meg végképp! Szeretném levetni a komor arcot. Szeretném eldobni az elégedetlen szavakat. Szeretném, ha jelenlétem, beszédem, tetteim élő víznek folyamai, nem pedig valami bűzölgő, poshadt lötty keveréke lehetnének. Boldog akarok lenni. Rá akarok újra döbbenni arra, hogy Krisztusban bizony elegendő öröm van napról-napra. Minden külső tényező ellenére is. Sőt, néha éppen azok miatt. Olyan böjtöt akarok idén, amiben a tekintetem a Nap felé emelem, amiben árad a fény és újjáteremt. Boldog böjtöt akarok. Boldog böjtöt!
Homoki Gyula
