Nem vagyunk egyformák

Épp az irodából léptünk ki az egyik Afrikából származó munkatársammal, akit nevezzünk most Joshnak. Szóval Josh és én felszálltunk a villamosra, félkómásan beszélgetést imitáltunk, de tény, hogy azért annyira nem voltunk már használhatóak szellemileg, hogy az a bizonyos élénk társalgás dolog működjön, szóval be is állt a rövid kis feszült csöndecske.

Kissé el is merültem a gondolataimba, mikor Josh odaszólt a mellettünk álló három férfinak, hogy “most ugye nagyon viccesnek érzed magad? Mindjárt gondoltam, s…fej.” Fel is kaptam a fejem, hogy mi történt, meg hogy jól hallottam-e, erre mondja, hogy igen, kb. két  lépésre tőlünk képesek voltak hangosan a bőrszínén poénkodni. Pedig hallották azt is, hogy magyarul beszélünk, és nyilván azt is tudták, hogy Josh érti, amit mondanak.

Nem is igazán bírtam elhinni, vagy tudomásul venni, hogy ilyen a 21. század nagy civilizált Budapestjén megtörténik. És elmondása szerint elég gyakran, pedig ő általában nem olyan társaságban van. Josh 4 nyelvet beszél majdnem anyanyelvi szinten, tüneményes kislányt nevel, baromi jó humora van, intelligens. Mázli hogy az, másképp ezeket a helyzeteket nem kezelné ilyen kulturáltan, hidegvérrel… tökéletesen. Ugyanakkor láttam rajta, hogy belül ez mégsem olyan könnyű. Nem beverni egyet az idióta röhögő képükbe, miután mind tudjuk, hogy viselkedésük teljesen alaptalan, ostoba, felháborító. Látom rajta, hogy nem csupán dühös, hanem benne van a szemében, az az “ezt-nem-lehet-megszokni” érzés.

Csak röviden belegondoltam, hányszor jön be már alapból úgy dolgozni, hogy reggel már tulajdonképp szét is alázták emberi mivoltában, feldühítették, hogy olyasmik foglalják le a gondolatait, amiket én igazából elképzelni sem tudok. S aztán persze értékelik, megítélik úgy, mint bárki mást, elvárnak pont annyit, mint bárki mástól – mintha mi sem történt volna.

Mivel “ugyan már, mindenkinek megvan a maga baja”.

Azt hiszem, ez vált a századunk egyik szlogenjévé. Hogy “mindenkinek nehéz”, “mind küzdünk”, “nekünk sem könnyebb”. Roppantul egyszerű lerázni így magunkról mindenfajta felelősséget, és okos megoldásként inkább a saját dolgainkra koncentrálni, de az a kiábrándító valóság, hogy ez hazugság.

Mert “nem vagyunk egyformák”.

Persze megvannak az általános terhek, amiket valóban a többségnek cipelnie kell. Ilyen a szerelmi bánat, szakmai kudarcok, önértékelési problémák, anyagi szűkölködés, és ezeken felül persze még mindenkinek vannak rossz időszakai is.

DE kérlek ne feledd el sosem, hogy vannak, akik egész egyszerűen már bokasúllyal születnek, alapból hátránnyal indulnak, amit cipelnek is magukkal kábé egész életükön keresztül. Nem csak azokra gondolok itt, akik a fenti példánál is maradva külső jegyeik alapján eltérnek az átlagtól, mert pechükre eltérő bőrszínnel születtek, vagy valami szemmel látható rendellenességgel. Annyi betegség van, amit talán első látásra nem is látsz kívülről, de ugyanúgy “bokasúlyossá” teszi a viselőjét. Annyi olyan ember létezik, aki reggelente tényleg a világon semmi motivációját nem látja az ébredésnek, és igazából te sem tudnál mondani a helyében egy okot sem arra, hogy miért kezdjen el egy-egy újabb napot.

Ezért csak két dologra kérlek ma:

  • gondold végig, hogy a mindennapi aggodalmaid, úgy őszintén szólva, mennyi szomorúságra és panaszra adnak okot, és egész egyszerűen inkább adj hálát, és fordulj a dolgaidhoz pozitívan. Bármennyire is érzed épp rosszul, kiábrándultan, reménytelennek magad, ha egy csöppet szélesebb körben szétnézel magad körül, rájössz, hogy még mindig a szerencsésebbek közé tartozol, és ezt a pozíciót kár lenne oktalan depresszióval eltékozolni.
  • ez a körülnézés jelentse azt, hogy elkezdesz tényleg észrevenni másokat. Azt, aki épp “bokasúlyos” a közeledben, csak talán senki nem figyel fel rá. Elképesztő segítség már az is, hogy ha valaki végre felfogja, megérti a helyzetét. Olyankor érzi, hogy végre valaki tényleg látja őt. Mert az a helyzet, hogy segítened kell. Onnan kezdve, hogy neked valamiből több van, jobb jutott, az annak a felelősségével lát el, hogy megoszd olyanokkal, akiknek meg sokkal kevesebb.

Szerintem a dolgoknak nem úgy kéne működniük, hogy mindenki a sajátjával törődik. Hanem úgy, hogy kiegészítjük egymást. Nem véletlenül vagyunk jelenleg is pontosan ennyien a világon.


*A borítókép a Perks of being a wallflower című film egyik képkockája, ami egyébként hasonló témával foglalkozik. Magyar címe: Egy különc srác feljegyzései”

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.