Grincsfa, Mikulás és társai

Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen védeni akaró felhívás véleményem szerint több kárt okozott, mint hasznot. Sorra keltettek újabb felháborodást azok az ítélkező hozzászólások, melyek szerint mindenki, aki ilyen ördögi dologra adja a fejét (még ilyen megalapozott (!) figyelmeztetés után is), az így vagy úgy, de magával az Ellenséggel, enyhébb változatban a világgal és a korszellemmel paktált le. Aztán, a grincsfán túl, megjelentek a Mikulás körüli újabb bonyodalmak: a kék sarokban a hitoktatóval, aki elmondta a gyermekeknek, hogy (spoiler következik!) nem is létezik a Nagyszakállú, a piros sarokban pedig gyerkőcök gyermekkorát foggal-körömmel védő édesapával. A küzdelmet kívülről szemlélő nézőközönség pedig a témában képviselt igazi keresztyén álláspont keresésével szállt be a „bunyóba”.

Mondtam: jelenség. És mivel ennek látom, szerintem kicsit mélyebben kell kutakodni akkor, ha rendet akarunk vágni a kérdésben. Igazából nem is akarok rendet vágni. Egyszerűen csak megőrjít az, hogy egyszer itt, egyszer ott, de valami felbukkan, valami „nagyon nem-keresztyeni”, ami ellen fel kell venni a harcot. Most a grincsfa, általában a Mikulás, de ilyen lehet másoknak a rendes karácsonyfa, az ajándékozás, a tánc, az internet, a szórakozás, az alkohol akár egyetlen elfogyasztott cseppje, a nem-keresztyén zene, vagy éppen a keresztyén szövegű nem-zsoltáros éneklés, a dob, és társai. A lista végtelen igazából. De a közös mindegyikben az, hogy jön egy „szuperhívő”, egy „100% lelki ember”, vagy így is fogalmazták már „Isten embere”, „őrálló”, akárki és ő jól megmondja a tutit. Nevezetesen azt, hogy ezt vagy amazt nem szabad. És amikor visszakérdez az ember, a válasz csak ennyi: „Mert az világi”. Ja, jó. De miért? „Mert… (és itt jön valami nagyon elhibázott félremagyarázás)”.

A helyzet az, hogy én úgy látom, ez az egész jelenség nem új keletű. Mert az első gyülekezetek, azok a csetlő-botló, az evangéliumot épphogy csak magukévá tévő hívő közösségek éppúgy küzdöttek a „mit is szabad és mit is nem?” kérdésekkel. Éppúgy kérdés volt számukra, hogy mennyire engedjék az őket körülvevő kultúrát beszivárogni a saját közösségeikbe. És éppúgy jöttek olyan nagyon okosak, a tutit nagyon megmondók, akik elővették szent gumimacikódexeiket és okították az „egyszeri” hívőket, hogy mi, hol, merre és hány méter az igazi hívő élet. Aztán meg jött egy Pál apostol, aki észrevette ezt a gőgöt, felfuvalkodottságot, vallásos köntösbe bújtatott hatalom- és uralkodási vágyat, és szépen lecsitította a kedélyeket (aki nem hiszi, nézzen utána: Kolossé 2,20-tól). Rámutatott arra, hogy nincs értelme azokra hallgatni, akik ezzel jönnek: „Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!”, mert ezek emberi parancsok és rendelések csak arra valók, hogy botcsinálta kegyeskedőket meg törvényeskedőket gyártsanak, elszántabb, szeretettel teljesebb emberhalászok helyett.

Nem szeretem a grincsfát, és nem hiszek a Mikulásban sem (na jó, ez utóbbit nem tudom teljes meggyőződéssel vállalni), de ettől függetlenül nem fogom az igaz hit mértékét a másik emberben azon lemérni, hogy ő állít-e zsurlóból fát, vagy kiteszi-e a gyermeke csizmáját decemberben.

Igazából, ha jobban belegondolok, méricskélni se szeretnék…

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

homgyulaHuszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.