Ismerős mondat? Nekem nagyon is. Megtérésemet követően ennek megfelelően éltem(?) az életemet éveken át. És rendben volt az önbecsülésem, az Istennel való kapcsolatom, az emberek is nagy szeretettel gondoltak rám. Aztán egyszer csak fogyni kezdett az erő és a lendület. Nőtt a hibák száma. Rohamosan csökkent az öröm, a lelkesedés, a békesség. Nem értettem, hol a hiba, biztosan nem vagyok eléggé lelki, gondoltam, és még nagyobb fokozatra kapcsoltam. Közben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, vádolt a környezet: szégyen, hogy még ennyire sem vagy képes…
Egyik kiégés jött a másik után, de Isten kegyelmes volt, mindig lábra állított. Csak egyre kevesebb kellett ahhoz, hogy padlót fogjak.
Amikor elkerültem egy cursillos lelki hétvégére, sok nyaggatás után végül rászántam magam, hogy beszéljek a lelki vezetővel. Pár jól eltalált kérdés elég volt ahhoz, hogy összeálljon bennem a kép: az önbecsülésem, a jónak értékelt hitéletem és kapcsolatrendszerem valójában homokra épült kastély. Egyetlen szálon mozog az egész életem, a megfelelni akaráson. A legdöbbenetesebb kérdés azonban így hangzott: hová vezet ez a pörgés, és kinek használsz vele?
Én úgy tudtam, hogy szolgálatra nem szabad nemet mondani. Azt hittem, hogy akkor vagyok jó keresztyén, ha mindenemet odateszem Isten oltárára, és nem tartok meg magamnak semmit. Ha nem nézem, mi mennyibe kerül, csak épüljön Isten országa.
Aznap éjjel rájöttem, miért tör engem az a bizonyos oltár: valaki más fekszik már rajta. Jézus, Isten Báránya az. Ő a Gyertya, akinek csonkig kellett égnie. Ő az Áldozat, aki nélkül elpusztult volna a világ. Az én elhívásom teljesen másra szól. Engem gyertyatartóként szeretne használni az Úr, sóként, jó illatként. Milyen gyertyatartó az, amelyik szétég a gyertyával? Miféle só az, ami megállás nélkül folyik mindenbe? Milyen jó illat az, amibe emberi erőlködés szaga vegyül?
Uram, Téged akarlak szolgálni, tanítsd meg, hogyan tegyem jól!
Azóta eltelt néhány év. Sokszor nincs rendben az önbecsülésem, mert sosem tudom eldönteni, hogy sikerült-e maradéktalanul kihasználni a lehetőségeimet. Nincsen rendben a kapcsolatom minden emberrel, mert nem tudok, és már nem is akarok minden felkérésre azonnal ugrani. A nemet sem tanultam még meg úgy kimondani, hogy megértsék, elfogadják, és ne vegyék személyes sértésnek, árulásnak, a segítség megtagadásának, vagy a hitem fokmértékének.
Az Istennel való kapcsolatom? Az klasszisokkal mélyebb lett.
Azóta sosem mondok automatikusan nemet arra, ami nem vonz, vagy igent arra, ami kedvemre való. Minden felkérést Isten elé viszek, és miután átbeszéltük a témát, csak azután adok választ. Így tudom, hogy együtt hoztunk döntést, és együtt hordozzuk majd a következményeit is.
Könnyű? Kicsit sem.
Időről időre szembe kell néznem a saját lehetőségeimmel, korlátaimmal, motivációimmal. Valamikor bele kell törődni, hogy Isten másokon keresztül is el tudja végezni a munkáját, nem vagyok pótolhatatlan. Vagy hogy találhatnak nálam megfelelőbbet is, és rám nem lesz szükség a továbbiakban. Viszont megtanultam, hogy az értékem nem abban rejlik, hogy mennyit teljesítek, hanem abban, hogy ki vagyok Krisztusban.
Valamikor el kell fogadni, hogy Isten nem akkor, nem úgy, nem olyan körülmények között akarja elvégezni a munkáját, ahogy azt valaki elképzelte. Hálátlan feladat nem vállalni partnerséget a meddő vállalkozásokban, hosszútávon viszont jóval kifizetődőbb.
Van, amikor minden kifogásom homokszemként pereg ki Isten kezéből, és minden „nem”re olyan érvekkel tud szolgálni, amelyek előtt fejet kell hajtanom, és azt mondani: jó, legyen úgy. Olyankor viszont bátran túl kell lépni a magamról alkotott képen, és tenni azt, amit a helyzet kíván.
Ami biztos:
Amikor igent mondok, az nem udvariasságból, kedvességből, segítőkészségből és főleg nem megfelelési kényszerből történik, hanem a Lélek indítására.
Amikor igent mondok, akkor teljes mértékben beleteszem magam a feladatba, és mindenem legjavát adom, örömmel, lelkesen, tiszta szívből.
Amikor te nemet mondasz nekem, tiszteletben tartom a döntésedet, és becsülöm, hogy korrekt vagy, és fel mered vállalni magadat.
Ki érettebb a hitben? Az, aki válogatás nélkül minden felkérésre igent mond, nehogy büntetést kapjon Istentől vagy az emberektől? Vagy az, aki folyamatosan készen tartja szívét a szolgálatokra, de minden döntés előtt leborul a mennyei trón előtt, elkéri a személyesen neki szánt feladatokat, és nem lépi túl a hatáskörét?
„Ha nem ismered fel, hogy van hatalmad nemet mondani, soha nem fogsz tudni igazán igent mondani.” (Dan Millman)
Olasz Tímea
