2018.. év bejegyzései

Nem vagyunk egyformák

Épp az irodából léptünk ki az egyik Afrikából származó munkatársammal, akit nevezzünk most Joshnak. Szóval Josh és én felszálltunk a villamosra, félkómásan beszélgetést imitáltunk, de tény, hogy azért annyira nem voltunk már használhatóak szellemileg, hogy az a bizonyos élénk társalgás dolog működjön, szóval be is állt a rövid kis feszült csöndecske.

Kissé el is merültem a gondolataimba, mikor Josh odaszólt a mellettünk álló három férfinak, hogy “most ugye nagyon viccesnek érzed magad? Mindjárt gondoltam, s…fej.” Fel is kaptam a fejem, hogy mi történt, meg hogy jól hallottam-e, erre mondja, hogy igen, kb. két  lépésre tőlünk képesek voltak hangosan a bőrszínén poénkodni. Pedig hallották azt is, hogy magyarul beszélünk, és nyilván azt is tudták, hogy Josh érti, amit mondanak.

olvasás folytatása

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket…”

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt.” (Máté 7,16-18)

Lehet, hogy tél közepén még túl korai a gyümölcstermésről cikket írni. Mind várjuk már a nyarat, mikor friss hazai gyümölccsel van tele a kert és a piac, és ki-ki kedvére élvezheti az ízeket – talán majd akkor lenne aktuális. Ez az ige viszont azt a gyümölcsöt hozza elénk, amit az életünk terem. Erről télen is beszélhetünk, mert független az évszakok váltakozásától.

Mi is az életünk gyümölcse?

olvasás folytatása

Grincsfa, Mikulás és társai

Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen védeni akaró felhívás véleményem szerint több kárt okozott, mint hasznot. Sorra keltettek újabb felháborodást azok az ítélkező hozzászólások, melyek szerint mindenki, aki ilyen ördögi dologra adja a fejét (még ilyen megalapozott (!) figyelmeztetés után is), az így vagy úgy, de magával az Ellenséggel, enyhébb változatban a világgal és a korszellemmel paktált le. Aztán, a grincsfán túl, megjelentek a Mikulás körüli újabb bonyodalmak: a kék sarokban a hitoktatóval, aki elmondta a gyermekeknek, hogy (spoiler következik!) nem is létezik a Nagyszakállú, a piros sarokban pedig gyerkőcök gyermekkorát foggal-körömmel védő édesapával. A küzdelmet kívülről szemlélő nézőközönség pedig a témában képviselt igazi keresztyén álláspont keresésével szállt be a „bunyóba”.

olvasás folytatása

„Szolgálatra nem mondunk nemet!”

Ismerős mondat? Nekem nagyon is. Megtérésemet követően ennek megfelelően éltem(?) az életemet éveken át. És rendben volt az önbecsülésem, az Istennel való kapcsolatom, az emberek is nagy szeretettel gondoltak rám. Aztán egyszer csak fogyni kezdett az erő és a lendület. Nőtt a hibák száma. Rohamosan csökkent az öröm, a lelkesedés, a békesség. Nem értettem, hol a hiba, biztosan nem vagyok eléggé lelki, gondoltam, és még nagyobb fokozatra kapcsoltam. Közben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, vádolt a környezet: szégyen, hogy még ennyire sem vagy képes…

Egyik kiégés jött a másik után, de Isten kegyelmes volt, mindig lábra állított. Csak egyre kevesebb kellett ahhoz, hogy padlót fogjak.

 

olvasás folytatása

Hatalom alatt

Mint amikor eső hull a rétre, és zápor áztatja a földet: úgy virágozzék napjaiban az igazság, és legyen nagy békesség, amíg meg nem szűnik a hold. (Zsolt 72,6-7)

A verem fenekén fekvő ember kitekintve csapdájából repülni vágyik, az égbe vágyik és az égre vágyik. Ebben a zsoltárban is tapintható a vágyakozás valami iránt, ami talán nincs jelen abban a korban, amiben a zsoltáros él: kiáltás ez a költemény az igazságosság, a törvényesség, a békesség iránt. Annyiszor tűzték már pártok és képviselők zászlaikra ezeket a jelszavakat, ígérve jobbat, másat, mint amit már meggyűlölt az ember. Azonban eddig minden alkalommal csalódnia kellett az embernek azokban a személyekben, akikre bízta ezek megvalósulását és hatalommal ruházta fel őket önmaga és országa felett.

olvasás folytatása