Fotó: Bánszegi Rebeka

 

A „kicsi” El Caminója

 

A kicsi lány mérhetetlen izgalommal fut le újra és újra a lépcsőn. Sötét van, lassan derengenek fel a karácsonyfa fényei, de megy a fenyőillat után. Ma már műfenyő van, meg fenyőaromás párologtató, akkor még nem létezett karácsony fenyőillat nélkül.

Olyan hároméves forma lehet. Nagyon maximum négy. Bizonytalan léptekkel, de elszántan, csillogó szemekkel megy előre. Az édesanyja nem érti, hogy tud egész éjjel mászkálni a nagy sötét házban egyedül, de a szőnyegben szinte már kivehetőek a kis tappancsok nyomai. Először mondták neki, vagyis először értette meg, hogy akkor a Kisjézus most ajándékot hozott. Már megvolt a halászlé, meg a közös ajándékbontás is, már mindenki rég felvonult, mert lassan elordítja az anyuka a TV-ben az ünnepet jelző „KEVIN”-t.

De ő, a „kicsi”, másodjára is lebotorkál a lépcsőn a kivilágított karácsonyfa irányába. Hátha most ott találja a Kisjézust. Vagy talán megint otthagyott valamit. Talán most egy levelet. De hát úgyse tudná elolvasni! Talán csak arra az 5 percre hirtelen megtanulna.

Harmadjára is meglátogatja a magányos fenyőt. Talán ha most vár egy kicsit.

Negyedjére is nekiindul. Senkinek sem jelzi hova megy igazából. Azt mondja, hátramegy puszit adni mamiéknak. Tudja, hogy most sem lesz ott semmi, hogy a karácsonyfa pontosan ugyanolyan elhagyottan világít az üres, földszinti, hideg szobában, de azért legalább még egyszer meg kell nézni, hogy mégis, talán most hátha. Nehogy ezen múljon, talán épp most vár rá az a valami, s akkor neki ott kell lennie.

Szenteste még számtalanszor megjárja a kis privát zarándokútját a tévézős szobától a fenyőfás szobáig. Meg még titokban a maradék két napon is. És minden alkalommal komolyan elhiszi, hogy „talán ezúttal tényleg…”

***

A kicsi lány 20 év elteltével három éve tartja számon, hogy nem tud szépet álmodni. Noha minden reggel vissza tudja idézni majdnem a teljes képet az akkor éjjelről. Nem annyira hite van, mint inkább folyamatos B tervei. A tekintete sem naivan várakozó már, szüntelenül fürkésznek, szinte gyanakodnak a szemei. Most már tényleg tudja, hogy nem várja újabb meglepetés a fa alatt. Sőt, néha azt is kitalálja, milyen variációban játszanak majd az égők fénynyalábjai, mikor megpillantja őket a lépcsőfordulóról. Néha boszorkánynak is bélyegezik, mert sok mindent kiszámít már előre, nehéz lenne meglepni. Nem vár sem levelet, sem ajándékot, mostanában minden karácsonykor azért sétál le a lépcsőn, hogy sonkát dézsmáljon. Semmi „talán most”, semmi „hátha”.

Persze ez mind nem igaz.

A sonka mellől minden évben bűvölten bámulja a kivilágított fát, mint egy macska, és látja magát gyerekként is. Eszébe jutnak a Jézust meg ajándékot kereső gyerekkori El Caminók. Elmosolyodik, aztán hangosan nevetni kezd csak úgy magában, önmagán, mert rádöbben, hogy „Istenem, semmi sem változott!”.

Nem tudom, és nem is akarom már takargatni azt a bizonyos keresztény szívet. Hogy életem minden látása és tapasztalata dacára, személyiségem minden kínzó racionalitása és negativitása ellenére sem tudom elrejteni a minden mögött örökké megbúvó reményt és hitet. Az El caminót, a karácsonyi csodát. A „kicsit”, aki még mindig azt hazudja, hogy „csak lemegy puszit adni mamiéknak”, pedig folyton a fenyőfát lesi.

Sárközi Andrea

 

← Vissza a naptárba

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .