3. nap – december 3.

Keserédes advent

Négy éve.

Éppen a teraszon ülünk kint a kávészünetben. Élvezzük a napsütést és a közel huszonöt fokot Nyugat-Galilea egy kis csücskében. Előttünk gyermekes családok játszanak a gyepen. Mások meg pokrócon ülve szívják magukba a nap melegen simogató sugarait. Élvezet nézni. Élvezet élni. Idilli és csodálatos. A háttérben, az üvegajtón túlról hallatszik, ahogyan Peter és Miriam a karácsonyi koncertre gyakorolnak. Egyikük zongorán játssza a Csendes éjt, a másik hegedűn kíséri. Tökéletes párosítás. Ó, Istenem, a Csendes éj… Mennyi szép emlék elevenedik meg bennem: család, zsúfolásig telt templom, gyermekhang. Ha létezik karácsonyi hangulat, akkor ez az. Sallangmentes, szép emlékek áradata, amihez hó sem kell, meg vásár sem kell. Ami önmagától tölt el boldogsággal. Szinte már mámorban úszok a hangulattól. A kezemben lévő kapucsínó afrodiziákummá válik ebben a földön túli jelenetben. Minden békés. Minden nyugodt. Mosollyal az arcomon nyugtázom: igen, közeledik a Karácsony, így nagybetűvel. Napok kérdése és itt van.

Aztán egy szempillantás alatt mindez elillan.

Egy nőt pillantok meg, ahogyan sír. Nem, ez nem jó szó rá. Zokog. Ordít. Sikít. Térdre rogy. Olyan hangokat ad ki, amelyeket még sohasem hallottam. Akár színészinek is hathat. De cseppet sem tűnik annak. Ez valós. Egy férfi áll mögötte, próbálja vigasztalni a már földön kuporgó asszonyt, de szinte lehetetlen. A fájdalom mélyről jött – a lélek lelkéből, ha létezik ilyen. Perceken keresztül nézem a jelenetet. Nem érzem úgy, hogy oda kellene mennem. Én sem tudnék máshogy segíteni, mint a férfi mögötte. Ugyanolyan idiótán festenék a torz látvány mellett, mint ő. Aztán elkezdek gondolkodni azon, hogy mi is történhetett: haláleset, baleset, betegség? Miféle katasztrófa képes ilyen velejéig fúró fájdalmat okozni egy emberben? Feladom. Nem is fontos igazán.

Micsoda kontraszt pár percen belül! Az egyik pillanatban még glóriát énekel a lelkem, fényben úszik a szívem, s várom a karácsonyt – úgy teljesen. Aztán hirtelen már nekem is sírni lenne inkább kedvem.

Azt hiszem, az advent legalább ilyen kontrasztos. Keserédes.

Miközben az első karácsony csodáját, misztériumát ünnepeljük, és azt, hogy az Ige testté lett ott Betlehemben kétezer évvel ezelőtt, addig mégiscsak hiányérzet uralkodik bennünk. Mert ez az egész csak a kezdet. A testet öltés, a váltság kifizetése, a feltámadás, a mennybemenetel, pünkösd az első mérföldkövek Isten királyi uralmába vezető úton. Előízei az eljövendő, napról napra növekvő és kiteljesedő valóságnak. Krisztus egyszerre mutatta meg a jövőt, az új és egyedül igaz uralmat, és hagyta ugyanakkor a jelenlegiben az embereket. Kevés és mégis minden. Keserű és édes.

Az egyház hagyománya szerint az adventus Domini, az advent egyszerre mutat hátra és előre. Egyszerre van benne valami kellemes nosztalgia és fájdalmas sóhajtozás, vágyakozás a második eljövetelre. Ott pedig pont kerül majd mindenek végére. A színről színre látás kora köszönt be. A gyásztalan, könny nélküli kiteljesedés örökkévalósága.

Addig pedig marad minden így: keserédesen. Egy világ, egy élet, ahol a Csendes éj szülte magabiztos megelégedettség és a felismerhetetlenségig torzzá váló kesergő nő alakja ugyanolyan valóság egyetlen történeten belül. De egyre nő bennem az érzés és a bizonyosság, hogy a sötétség tényleg szűnni kezd már, és a hajnal első sugarával Ő is újra megérkezik.

Homoki Gyula

 

← Vissza a naptárba

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.