2017. december havi bejegyzések

Óévi terápia

Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. (Ef 4,32)

2017 utolsó napján mindenki megválasztja, hogyan készül arra, hogy átlépje egy új év küszöbét. A mai napon Isten arra emlékeztet bennünket ezzel az igével, hogy tudatosan készüljünk, azaz csak a legfontosabbakat vigyük magunkkal a jövőnkbe, tudjunk megbocsátani azoknak, akik nehéz terheket raktak ránk idén is.

olvasás folytatása

Ünnepvégi ima

 

Úr Jézus! Olyan sokat beszéltem Hozzád az elmúlt hetekben. Ígértem mindenfélét, fogadkoztam, hogy idén másképp lesz. Idén tényleg várni fogom a karácsonyt. Nem az ajándékok, karácsonyi vásárok vagy fahéj illata miatt. Miattad. Érted.

Úr Jézus! Nem akarok fogadkozni, nem akarom elmagyarázni, hogy miért alakult másképp. Hogy nem volt idő, hogy nem tudtam mit kitalálni, hogy nem esett le az a bizonyos hó, nem úgy szóltak a karácsonyi dalok, és nem fogott el az a bizonyos karácsonyi varázs…

Úr Jézus! Engedd meg, hogy ma csak úgy megálljak, elhallgassak. Most, hogy lassan eldübörög a karácsony zaja, és én itt maradtam egyedül. Üresen. Engedd kérlek, hogy igazán csendben lehessek előtted. Egyszerűen elnémuljak. Ne csináljak semmit, ne képzeljem, hogy bármi is rajtam múlik. Úr Jézus, engedd meg, hogy egyszerűen befogadjalak Téged.

Úr Jézus! Kérlek, hagyd, hogy teljes szívemet elárassza annak a csodája, hogy kétezer éve abban a jászolban Te azért jöttél a világra, hogy betöltsd azt az ürességet, amit magamban cipelek. Akkor és úgy, ahogyan Te szeretnéd. Hiszem, Úr Jézus, ha ezt felfogom, igazi karácsonyom lehet egész évben.

Ámen.

Marofejeva Nelli

 

Érted is…

„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lukács 2,8-11)

Vannak olyan történetei a Szentírásnak, amelyek sohasem kopnak el, és nem unjuk meg őket, akárhányszor is találkozunk velük. Ilyen ez a történet is. Mindegy, hogy először vagy sokadszorra hallgatjuk meg a híradást Jézus születéséről, és figyelünk oda az angyali üzenetre, ünnepivé és különlegessé válik az az idő, amit az igeszakaszba feledkezve töltünk.

Az első üzenet, amit Isten angyalai tolmácsolnak, lényegre törő, hisz ezzel kell kezdeniük: ne féljetek. Ezt kell mondják, mert az ember, akinek szeme hozzászokott a sötétséghez ‒ és ezért Isten dicsősége bántja a szemét ‒ félni fog Istentől, mert a szíve is elidegenedett tőle. Így volt ez akkor is, és ma sincsen ez másképp. De Isten éppen azokhoz jött el karácsonykor, akik távol kerültek tőle. A pásztorok a zsidó társadalom legmegvetettebb és legalacsonyabb rangú tagjai voltak, munkájukat semmire sem becsülték, mert az állatok miatt nem tudták megtartani a zsidó tisztasági szabályokat, és nem vehettek részt az ünnepeken sem. A zsidók kirekesztették maguk közül őket, és úgy tekintettek rájuk, mint szükséges rosszra. Ezekhez a kitaszítottakhoz, zsidóktól és Istentől elidegenedett emberekhez szállt le azon az éjszakán Isten dicsősége, nem a köztiszteletben álló polgárokhoz, nem a vallásos vezetőkhöz. Nem azokhoz, akik fényes házakban lakomáztak, hanem azokhoz, akik a szabad ég alatt virrasztottak és őrködtek.

A pásztoroknak, akik számára az ég mindig is néma és idegen volt, az angyal örömüzenetet hirdet: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, Dávid városában. És jelt is ad: az üdvözítőt ruhákba bugyolálva, egy jászolban találjátok meg.

olvasás folytatása

24. nap – december 24.

Fotó: Yaoyao Ma Van As

Igazi

Megbabonázva bámulta a mennyezetet, ahonnan furcsa, évszázados alakzatok néztek le a fényárban úszó tömegre. Majd a karzatra tévedt a szeme, ahonnan a fiatal, nyakigláb fiúk leskelődtek, és néhány örökifjú férfi harsogta hamisan a Mennyből az angyalt. Semmit sem értett. Furcsa volt a jéghideg kőtemplom padján ücsörögni. Nem fészkelődött sokat, anyja előzőleg – biztos, ami biztos – eligazította: ha rosszul viselkedik, lőttek az összes zselés szaloncukornak, ezt pedig nem kockáztathatta. Így hát csak a lábaival kalimpált és tátott szájjal bámészkodott. A Csendes éjbe hangosan bekapcsolódott, azt ő is tudta, otthon mindig énekelték a fa mellett. A körben ülő felnőttek mosolyogtak rajta. Ezt sem értette, de nem bánta, elszántan, kipirosodott arccal fújta tovább. Aztán csend lett, s valamiért mindenki egy fekete ruhás, komor alakra kezdett figyelni, aki neki egyáltalán nem volt szimpatikus. De a furcsa bácsi mesélni kezdett. Mesélt egy anyukáról és egy apukáról, s az ő kicsi fiukról, akiről csak ők tudták, hogy igazából királyfi: az Isten fia. Kicsoda az az Isten, azt ugyan nem tudta, de Jézust – így hívták a kisbabát – nagyon sajnálta. Miféle dolog, hogy istállóba küldik – még a végén megfázik. Jászolban aludni – megborzongott és szorosabban simult az anyjához. Ráadásul a kisfiút egy gonosz király meg akarta ölni, de Isten küldött jó királyokat, akik segítettek eltéríteni őt. Tetszett neki a mese, de a legvégén nagyon elszomorodott: hiába a sok kedvesség, mikor a fiú felnőtt, végül mégiscsak meg kellett halnia. Értünk halt meg, hogy mi élhessünk – mondta a fekete ruhás, aztán megint énekeltek. Kifelé menet kis kártyákat osztogattak. Ő is kapott. Szép volt: felismerte a jászolt és a báránykákat, megértette, hogy a meséből kapott egy jelenetet. Valami írás is volt a papíron, de azt nem értette – még csak az “A”, “D” és “K” betűket ismerte, azokat büszkén rajzolta az otthoni könyvek hátsó lapjaira, apja nem kis haragjára.

ÉRTÜNK. Hazafelé egyre ez járt a fejében, hogy miért kell valakinek érte is meghalni, hogy ő éljen. Meg akarta kérdezni az anyját, de az összeakadt néhány távoli rokonnal, akiktől hiába próbált riadtan szabadulni, összecsipkedték hideg arcocskáját, és cuppanós puszikat adtak neki. Gyorsan letörölte arcát, és tovább bukdácsolt a hóban, sürgetve-rángatva a felnőtteket. Így értek haza, ahol már csöngetett az angyal – valójában mama, kileste tavaly az unokatestvérével –, s ő mindenről megfeledkezve rohant a gyönyörű, fényes karácsonyfa felé.

 

Sűrű, vizes pelyhekben esett, mit esett, szakadt a hó, amikor kilépett a hatalmas, meleg épületből. Mérgesen nyugtázta, hogy nincs nála esernyő, hazáig bőrig ázhat. Megint. Néhány másodpercig tanácstalanul ácsorgott a küszöbön, végül nagyot sóhajtott, és elindult. Rosszkedvűen, zsebre dugott kézzel vágott át a főtéren. Nem érzékelte, hogy az ízléstelen, giccses papírmaséval dekorált utcai betlehemesben végre élő, aranyos bárányok bégetnek. A hóeséstől mámorosan andalgó szerelmespártól undorodva és némi – a világért be nem vallott – irigységgel fordult el. Elhaladt az ismerős koldus mellett, és a tér sarkán befordult. Az erős szél vadul az arcába tolta a kavargó fehér örvényt. Arcába húzta a sálját – mint gyerekkorában, most is az álla fázott a legjobban, és elszántan baktatott, míg végre beesett a hideg lakásba. Gyorsan felhúzta a fűtést, vizet tett oda, és rövidesen már kedvenc bögréjéből szürcsölte a fahéjas teát. Próbált lelket önteni magába. Karácsony volt, nagy hó, takarítatlan utak, rengeteg koccanás, baleset, útlezárás, így a városban ragadt. Az órára nézett – anyja épp most mehet templomba, nincs kit felhívjon. Tanácstalanul ült az ágy szélén, csak nézett maga elé, a szőnyeg furcsa, kanyargó mintáját bámulta. Ezerszer látta már, most mégis úgy meredt rá, mintha először látná.

 

Megbillent a keze, érezte a hideg tea fröccsenését. Bosszankodva indult a konyha felé. Az ajtó előtt, a könyvespolc mellett hirtelen megállt. Szinte önkéntelenül nyúlt apja hagyatéka, a régi, nagy családi Biblia után. Soha ki nem nyitotta addig. A poros könyvből kihullott valami. Felismerte a képet: az a réges-régi kártya volt, amit azon a furcsa –  ma már tudta – istentiszteleten kapott a túlbuzgó hittanosoktól. Megfordította. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

 

Azon az estén először volt igazi karácsonya.

Kocsis Julika

 

← Vissza a naptárba

23. nap – december 23.

 

Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem. (Zsidókhoz írt levél 10,7)

Íme, itt vagyok. Már tényleg nem tudom, hogy mit tervezel velem, Istenem. Semmi sem úgy sikerül, ahogyan én azt kiterveltem. Elfáradtam, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek hozzá először. A nagy zűrzavarban, amit sikeresen megteremtettem, olyan nehezen hallom meg, hogy mit is szeretnél Te tőlem.

Íme, itt vagyok… Az ajtó egyik oldalán Te zörgetsz, hogy végre engedjelek be az otthonomba és a szívembe. A másik oldalon én állok: koszosan, fáradtan, túlhajszolva, félkészen. Én is zörgetek, hogy nyisd ki az ajtót, mert egyedül nem tudok rendet teremteni. Tudod, Istenem, erre csak Te vagy képes: káoszból valami csodálatosat formálni. Szerettelek volna meglepni, hogy amikor megérkezel, ne legyen egyikünknek se munkája, hanem csak üljünk, beszélgessünk, vagy csak hallgassunk – de végre együtt legyünk.

Kinyitom az ajtóm, és leroskadok lábaid előtt: „Itt vagyok Uram, nézz szét életemben, és mondd el, hogy mit kell tennem! Végre hallom a hangod, mert nincs közöttünk már a zárt ajtó…”

„Gyermekem nézz körül! Csak arra vártam, hogy beengedj…”

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3,20)

Laskoti Réka

 

← Vissza a naptárba