Pásztor, mártír, próféta, kém

Ha szóba kerül a reformáció, márpedig ebben az évben rengeteg alkalommal beszélünk róla, akkor a legtöbb szó a 16. századról esik: Luther bátor kiállásáról, Kálvin gyülekezetszervezéséről és rendszerességéről, Zwingli Ulrik vitáiról rengeteg információt tárgyalnak újra. Mindez azt a téves benyomást is keltheti, hogy a reformáció a 16. század ügye, és azóta nem történt jelentős dogmafejlődés, nem születtek olyan meghatározó vezéregyéniségek, akik a reformátorokhoz hasonlóan megújulást hoztak volna az egyházba a saját idejükben.

Ezért ebben a hónapban arra vállalkozunk, hogy a protestáns egyháztörténelem egy igen aktív századában, a 20. században kutassuk fel azokat a protestáns (evangélikus, református) teológusokat, akik továbbvitték és megélték a reformáció örökségét. Azért is ezt az időszakot választottuk, mert a múlt században újra megjelent az úgynevezett „status confessionis” helyzete. Ebben a szituációban elkerülhetetlen és létfontosságú a keresztyén egyháznak, hogy a történelem viharában megfogalmazza hitét és hitvallást tegyen. Így született meg például a Barmeni Teológiai Nyilatkozat is (1934), amiről még bővebben is szót ejtünk.

Ma kerüljünk közelebb egy olyan evangélikus lelkész-teológushoz, aki jelentős szerepet vállalt abban, hogy egyháza megújuljon, s aki nem rettent vissza a politikai felelősségvállalástól sem. Életét egy koncentrációs táborban fejezte be, közvetlenül a tábor felszabadítása előtt. Néhány évvel ezelőtt Eric Metaxas író összeállította olvasmányos életrajzát Pásztor, mártír, próféta, kém címmel. Teológiai munkássága befejezetlen maradt, de épp ez a befejezetlenség teszi vonzóvá posztmodern korunk számára. S ha mindez nem lenne elég, a Gestapo fogházában írt több verset is, a legismertebb megtalálható a Magyar Református Énekeskönyvben is Áldó hatalmak oltalmába rejtve címmel.

Ezekből az információkból talán már ki is találtátok, hogy ma Dietrich Bonhoefferrel fogunk röviden foglalkozni. Dietrich Bonhoeffer 1906. február 4-én született Breslauban (Boroszló, ma: Wroclaw) Karl Ludwig Bonhoeffer és Paula von Hase hatodik gyermekeként. Édesapja jónevű neurológus volt Breslauban, s 1912 a Berlini Egyetem Pszichiátriai Tanszékének professzora lett. Anyai részről nagyapja és annak családja a hagyományos lutheri teológia képviselői voltak: nagyapja a gyakorlati teológia, dédnagyapja az egyház- és dogmatörténet professzora volt a Jénai Egyetemen. Szülei házassága egy boldog kapcsolat volt, amelyben nagy leleménnyel pótolták egymás hiányait, és házasságuk ötven éve alatt összesen nem voltak távol egymástól egy hónapot. Az ifjú Bonhoeffer tanulmányait Tübingenben kezdi, majd lelkészkedik Berlinben és Londonban, illetve teológiai előadásokat tart New Yorkban. A második világháború kitörése előtt egy rádióinterjúban azt nyilatkozza, hogy a német népnek egyetlen vezetője (németül Führerje) lehet, kizárólag Jézus Krisztus. Aki rajta kívül és vele ellentétesen próbálja vezetni a népet, az nem vezető, hanem félrevezető (németül Verführer). Ezzel az interjúval Bonhoeffer egyértelműen szembeállt az egyre erősödő Hitlerrel és a szerveződő Gestapo érdeklődésének középpontjába kerül. Később lelkésztovábbképző szemináriumot alapít Finkenwaldéban, azonban ezt feloszlatják, Bonhoeffernek pedig megtiltják, hogy publikáljon.

A világháborús időkben egyházi kapcsolatait felhasználva információkat juttat ki Németországból az ország és az egyház helyzetéről, illetve tevékeny szerepet vállal a Hitler elleni merénylet tervezésében. Ezért 1943-ban elfogják, és mivel 1944-ben nem sikerül a merénylet, a vizsgálati fogságból koncentrációs táborba kerül, ahol kivégzik 1945. április 9-én, napokkal azelőtt, hogy az amerikai hadsereg felszabadította volna a tábort.

Ennyit röviden Bonhoeffer életéről. Gondolkodását és hitét legegyszerűbben levelein, írásain keresztül ismerhetjük meg. Élete nagy kérdése, amire minden egyes alkalommal kereste a választ, a következő volt: „Kicsoda Jézus Krisztus ma a számunkra?” Ennek megfogalmazása jelentette számára a hitvallást és a visszatérést a legtisztább forrásokhoz a legzavarosabb időkben. Ízelítőként és végszó gyanánt olvassunk tőle néhány gondolatot Követés című művéből. Talán meglepődünk majd, mennyire érint minket is a saját történelmi helyzetünkben.

„Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik.

Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget (…) Az olcsó kegyelem a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti, ahol a keresztény isteneszmény jelenti Isten szeretetét. Ebben az egyházban a világ olcsón elleplezheti bűneit, nem bánja meg azokat, és nem is óhajt igazán szabadulni tőlük. (…)

Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. (…) Az olcsó kegyelem, amit mi adunk magunknak.

Az olcsó kegyelem a bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, a gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, a bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Krisztus nélküli kegyelem.

A drága kegyelem a szántóföldbe rejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja; Krisztus királyi uralma, amelynek kedvéért az ember maga kaparja ki a saját szemét, amely megbotránkoztatja; Jézus Krisztus hívása, amelyre a tanítvány elhagyja hálóját és követi őt. (…)

Drága, mert követésre hív, kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív; drága, mert az ember életébe kerül; kegyelem, mert csak így ajándékoz életet; drága, mert elveti a bűnt, kegyelem, mert megigazítja a bűnöst. A kegyelem mindenekelőtt azért drága, mert Istennek került sokba, Istennek Fia életébe került – áron vétettetek meg –; és nekünk nem lehet olcsó, ami Istennek drága. Mindenekelőtt azért kegyelem, mert Istennek nem volt túl drága a Fia a mi életünkért, hanem odaadta őt értünk. A drága kegyelem: Isten emberré létele. (…)

Boldogok azok, akik ennek a kegyelemnek ismeretében élhetnek a világban anélkül, hogy elvesznének benne, akiknek Jézus Krisztus követése közben a mennyei haza olyan bizonyossá vált, hogy valóban szabadok az e világban való életre. Boldogok, akiknek Jézus Krisztus követése semmi mást nem jelent, mint kegyelemből való életet, és akiknek a kegyelem semmi mást nem jelent, mint az ő követését. Boldogok, akik így lettek keresztények, akikhez a kegyelem igéje irgalmas volt.”

Laskoti Zoltán

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!