Egyszerű mese a tolvajról meg a rég nem látott idegenről

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10)

Tolvaj. Nem az a nagy zajt csinálós fajta. Ritkán kelt igazán feltűnést maga körül. Jobb szereti a hosszú idő alatt tökélyre kifejlesztett módszereit használni akkor, amikor közel férkőzik hozzád. Soha sem érkezik látványos transzparensekkel, tűzijátékos csillogással, harsogó felkiáltásokkal. Gyakran inkább csendes utakat választ. Megvárja az éjjelt. Amikor már minden hang elnémult, minden fény kialudt – akkor jön. Lassan közelít. Valójában nem is hallani lépteinek neszét. Árnyékként suhan az éjszakában. Jelét nem adja rossz szándékának. Egyszerre pedig csak azt veszed észre, hogy ott van melletted. Természetesen segítség gyanánt. Meggyőző, letaglózó, teljesen reális érvekkel próbál meggyőzni téged. Nem akar semmit sem erőltetni. Az égvilágon semmit. „A döntés mindvégig a te kezedben van” – mondja. Ő csak segíteni akar. Hogy érvényesülhess. Hogy végre te is légy valaki. Hogy végre már neked is jó legyen. Csak egy kicsit. Csak egy szempillantás erejéig. Szinte semmit, semmit nem tudsz felhozni ellenérvként arra, amit ő mond. Mert így mindennek olyan nagyszerű értelme van. Igazából még soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon. De így, minden olyan pofonegyszerű és világos. Igent mondok. Mosolyogva üdvözlöm otthonomban. Szinte már nevetve nyitom is az ajtót. Barátként, nagyszerű tanácsadómként ültetem le, aki egyedüliként érti azt, hogy miről is van szó. Aki akkor is ott van mellettem, amikor már az Isten is elhagyott engem. És ő tovább folytatja briliáns eszmefuttatását. Olykor-olykor – csak egy nagyon törékeny pillanat erejéig – mintha észbe kapnék, és észlelném az egész kirakat-jelenetnek a gonoszságát, de ilyenkor megrázom a fejem, megdörzsölöm a szemem és hagyom, hadd gördüljön tovább beszélgetésünk.

Így telik nap nap után. Szinte észrevétlenül suhannak a hetek, és hirtelenjében azon kapom magam, hogy már újból fordítani kellett a falinaptár egy oldalán. Az állapot maradt. Isten sehol. A vendég kényelmesen beköltözött. Szinte családtag lett már. Naponta hallgatom monológját. Már nem élvezem annyira. De nem küldöm el. Megszoktam, hogy itt lakik nálam.

Hosszú hónapok telnek el. Egyszerre csak kiráz a hideg. Éber didergés tör rám lavinaként. Mint, akit egy hatalmas dézsa hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Dermedten veszem észre, hogy mennyire kifakultak a színek a szobában. Álomból ébredve, lassacskán tudatosul bennem, hogy mennyi minden hiányzik életem hajlékában. Nagy-nagy kutatásba kezdek. Keresem az örömöt, emlékszem, ide tettem, pontosan ezen a polcon mosolygott rám naponta. Nyoma sincs. Pedig már mindent felforgattam. Kutatok a békesség után, ott volt a tűzhely fölött, kellemes illata betöltötte az egész házat. Kidobáltam mindent a szekrényből, kihúztam minden fiókot, még a szőnyeg alá is benéztem. Negatív. Emlékszem, a szeretet is itt volt valahol, lámpásként világította be a szerény házikót, de eltűnt a türelemmel, jósággal, szelídséggel együtt. Üresek lettek a falak. Az emlékképek is kikoptak a keretek közül. Kong a szoba az ürességtől. Vendégem is velük ment. Csak mohó nevetése visszhangzik a messzi távolból. Egyedül ülök a fagyos sarokban, velem szemben csak a kérdés mered rám némán: Hogyan kerültem ide? Kifosztottak. Kiraboltak. Megloptak.

Borongós félhomályban, szürkület után halk kopogás hallatszik az ajtón. Nincs kedvem kinyitni. Felállni sincs kedvem. Újra és újra „kopp-kopp”-ok egymásutánja hallatszik csendesen. Tikkadtan állok fel, s fordítok lassan a kilincsen. Ismerős, rég nem látott alak toppan be. Már megjelenésével fényt hoz a házba. Örülök neki, de szégyenem nagyobb annál, hogy rögtön nyakába boruljak. Leültetem, úgy illik. Nem kell neki szólnia. Nekem se kell mondani semmit. Elég az a tekintet. Kisgyerek módjára, kíváncsi szemmel figyelem, mit rejteget zsebében. Új örömöt hozott. A békességet is visszaszerezte. Nála van jóság, türelem, szelídség is. Mindent visszatesz a helyére, tudja jól hol voltak azelőtt. Még nincs teljes világosság, nem lett minden egyszerre olyan, mint azelőtt, de a fény egyre erősödik, az illat lassan újra megtölti a teret. Aztán meg egymásra mosolygunk. És csak annyit kérek tőle, hogy ne menjen el. Bólint. Tudom, benne bízhatok. Nem félek, mert jót akar. Életet akar nekem. Bőséget. Azt ígérte itt marad. Nyugodtan hajtom fejem álomra. Elég ez nekem. Több is, mint valaha vártam.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.