Gyökerezve, lombozva

– Felemelt kézzel énekelnek. Nyelveken imádkoznak. Táncolnak az Úr előtt. Prófétálnak. Be vannak merítkezve. Olajjal kenik meg a betegeket. Kézrátétellel gyógyítanak. Parancsolnak a démonoknak. Te, kik ezek az emberek?

–  Nem tudom, de az biztos, hogy nem reformátusok…

Meglepődnétek, ha azt mondanám: nem karizmatikus kisegyházak tagjairól van szó, hanem a Biblia hithőseiről? Mózesről, Mirjámról, Dávidról, az apostolokról. Sőt Jézusról. Attól tartok, hogy ha valamelyikük mellénk csöppenne a gyülekezetben, nem sokáig tűrné meg a közösség. Ezek az emberek túlságosan… hogy is mondjam… fanatikusak.

Az első és nagy parancsolat azt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”. Ez a teljesség viszont egészen mást tud jelenteni attól függően, hogy melyik közösség tagja vagy. Egy átlagos református érzelmi szélsőségektől mentesen, a felnőtt viselkedés szabályait betartva, józanul, higgadtan, meggondoltan éli a maga hitét. Vannak, akik ezzel szemben azt mondják, hogy az igazi lelki (szellemi) élet a racionális téren túl kezdődik, amikor az ember hitből kilép, és felvállalja, hogy ha úgy tetszik, gondolják bolondnak, érzelgősnek, túlzónak. Egy afrikai országban teljesen magától értetődik, hogy a Szentlélek akár szélsőséges módokon is megnyilvánul, és szélként söpör végig az ébredés. Mifelénk meg szinte alig hallani hatalmas Isten-élményekről, és inkább az állandóság jellemzi a gyülekezetet, mint a kirobbanó nyüzsgés.

A történelem folyamán mindig is kérdés volt, hogy milyen az igazi kegyesség. Két nagy tábor szokott összecsapni időnként. Van az úgynevezett ortodox vonal a konzervatívabb beállítottságú krisztuskövetőkkel, akik az évezredek során kikristályosodott, bebizonyosodott, működőképes formákat igyekeznek követni. Emellett időről időre fellángol az úgynevezett karizmatikus szellemiség, megjelennek lelki „szabadságharcosok”, akik nagy előszeretettel törnek új utakat. Ma már ugye természetes, hogy ott a könyvespolcon a Biblia, vannak házi bibliaórák, imaközösségek, ilyen-olyan bibliaolvasó vezérfonalak. Tudtad, hogy ezeket mind a maguk korában „karizmatikusnak” számító nagy reformátor elődeinktől örököltük?

Kárpátaljai fiatal reformátusként egyáltalán nem egyszerű megélni a hitet. A gyülekezetben megtanítanak viselkedni, sokszor még „gondolkodni” is. Megtanítják például, hogy ami karizmatikus szagú, attól gondolkodás nélkül el kell zárkózni, az csak bajt okoz. Elmondják, hogy a mi tanításunk a legtisztább, mi eget rengető történések nélkül is tudunk hinni Isten mindenhatóságában. Egy ízig-vérig kálvinista embernek nincs szüksége arra, hogy a Szentlélek különleges módokon nyilvánuljon meg (frászt is kapna tőle, ha kiderülne, hogy természetfeletti képességgel ruházta fel a természetfeletti Isten). Aki tánccal vagy térden dicsőíti az Urat, az csak feltűnősködik. Az életvitelünkkel kell szolgálni Istent, nem pedig szertelen viháncolással vagy öncélú magamutogatással.

Nyilván sok negatív tapasztalat mondatja mindezt. De…

Bocsássátok meg, én félek kimondani, hogy nincs szükségem rá, hogy a Szentlélek különleges módokon nyilvánuljon meg bennem és általam. Azonnal belém nyilallik Pál egyik mondata:

„A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.” (1Thessz. 5,19-22)

Mindent vizsgáljatok meg.

Vettem részt olyan imaközösségben, amikor valakit nagyon feszített a belseje, és ő nem próbálta értelmes szavakkal kifejezni a kifejezhetetlent, hanem csak hangokba csomagolta, tudván, hogy Isten érteni fogja. Nem gondoltam ördögtől valónak – zenész vagyok, sokszor én is ugyanezt teszem a hangszeremmel.

Láttam embert, akinek annyira túlcsordult a szíve, hogy táncban fejezte ki az örömét. Nem szerepelni vagy feltűnősködni akart, egyszerűen csak szavak helyett mozdulatokkal beszélt Istenhez.

Megtisztelve éreztem magam, amikor jelen lehettem egy másfajta esküvőn, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Amikor valaki a megtérését azzal tette kerekké, hogy saját akaratából, hitéről bizonyságot téve, az őskeresztyének példáját követve belemerült a vízbe. Odabent a lelkipásztora imádsága kísérte, a víz partján a gyülekezete köszöntése várta. Életre szóló élmény volt mindannyiunk számára.

Beszéltem prófétákkal, akik nem keresztyén köntösbe bújtatott jövendőmondók voltak, de olyan gondolatokat mondtak ki, amelyeknek az aktualitásáról csak Isten tudhatott.

A saját bőrömön tapasztaltam, hogy el tud múlni a kínzó fájdalom egy érintéssel kísért imádságtól.

Kipróbáltam a dicsőítésnek többféle formáját is, és tudom, mennyire más, amikor nemcsak a lelkemmel veszek részt benne, de a testtartásomat, az érzelmeimet is hozzáadom az énekhez.

Egy ízig-vérig kálvinista embernek valóban nincs szüksége ezekre?

Akkor miért reked meg a hitéletünk egy ponton?

Miért nem nőnek a gyülekezeteink az üdvözülőkkel nemhogy naponta, de még havonta sem?

Egy fa képe van most előttem, amelynek két fontos része van: a gyökér és a lomb. Az egyre mélyülő gyökér segíti abban, hogy stabilan álljon a szélviharban is, és fel tudja szívni a földben található tápanyagokat. Az egyre szélesedő korona pedig összegyűjti a levegő ajándékait, és helyet ad a gyümölcsöknek.

Vajon létezhet olyan univerzum, ahol közös nevezőre jutnak az ortodox és a karizmatikus nézetek? Ahol a meggyőződésből fakadó hit, a rendezettség, az elődök tapasztalatai, a harcokban kipróbált módszerek nyújtanak biztos alapot az Isten-kapcsolathoz, a növekedést pedig a hit szabadsága, a Lélek tüze, Isten kimagyarázhatatlan munkája, az imádatból nyert lelkierő segíti?

Bajban van a világ, nagy szükség lenne erre az univerzumra.

Homoki Gyula – Olasz Timi

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.

olasztimi

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.