Másfajta kegyelem

– Az nem lehet, hogy…
– De, lehet!
– Nem engedheti meg, hogy…
– Ő dönti el.
– Hogy nézheti tétlenül, hogy…
– Másképp látja.
– Talán csak nekem kéne…
– Nem Te irányítasz!

 

Csak csend. Csak hit. Csak bizalom.

Remény, hogy nem fogod elrontani. Hogy igazából Te nem is tudnád.

Hát igen. Mert ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy azért, mert te jól csináltad, jót kapsz. Vagy mert te nem, te másképp, te jobban és tisztábban,  ezért majd alanyi jogon jár a jutalom. Semmi sem jár. Mindent kapsz. Hogy jót vagy rosszat, az rajtad kívülálló. Másképp nem érted meg, hogy nem vagy különb te sem, nem érdemelsz dolgokat. Másképp nem értheted meg, hogy a lényeg nem te vagy.

Adynak nem harsonával, hanem néma öleléssel jött az Istene. Nekem csontropogással szokott. Sokáig – évekig – próbáltam megérteni, hogy vajon miért. Gondoltam: miután értelmet nyer a fájdalom, valahogy könnyebb is elfogadni. Mostanra legalább annyit megértettem, hogy nem kell megértenem. Hogy nevetséges naivitás azt hinni, hogy majd a csöppnyi kis emberi agyamba – aminek csupán néhány százalékát használom -majd bele tudom szorítani az Úristen mindenhatóságát. Most már nem akarom megérteni, mert már tudom, hogy nem is tudnám. Az én szemszögemből az Úr tisztára összevissza cselekszik, és néha borzalmas megoldásokat választ. Én folyamatosan fel is vagyok háborodva, mondván, hogy “ilyen nincs, egyszerűen nem létezik, az nem lehet, hogy…”.

S akkor jön az Isten Vörösmartyn keresztül, hogy “maradj nyugodt, lehet”…

Persze először dühösen csaptam szét az imára összekulcsolt kezeimet, mert akkor fölösleges az is: “úgyse szólhatok bele, csinálj, amit akarsz!” Most kezdem felfogni, hogy én csak így adhatom át az életemet. Én sajnos csak így engedem át az irányítást. Vagy ki tudja, már nem akarom megérteni, mert már inkább csak hiszem, hogy amit Ő intéz, az úgy jó.

Ez az egész olyan, mint a  felnőtté válás: már nem a saját elképzeléseim alapján várok el dolgokat az Istentől, hanem az Ő cselekedetei alapján vagyok hajlandó átformálni a jóról és rosszról, életről és boldogságról alkotott fogalmaimat is. Már nem képzelem azt, hogy Benne bízni azt jelenti, hogy ha elég türelmesen várok, akkor előbb-utóbb bejönnek majd a számításaim. Inkább valami olyasmi, hogy elfogadom azt a kiváltságot, hogy része lehetek az Ő számításainak. Legyen az bármi. Mert voltaképp ez a kegyelem. Akkor is, ha az én szótáramban gyerekként még egész mást jelentett az a Róma 8,28…

Hát szóval c’est la vie. Ilyen ez. A kegyelem megismerése sem feltétlenül egy boldog, pillangókkal tele virágos út. Az is lehet verejték, meg könny. Elengedni a saját szereped, a saját magad fontosságát, kiszakadni önmagadból –  az bizony fájdalmas születés. S akkor majd jön az magától, és  “az a magától, az a kegyelem”.

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Vélemények:

  1. Hozzám betegséggel közeledik az Úr, amikor nagyot változtat az életemben,vagy pihennem kell és csendben lenni.
    Jó volt olvasni ezt,bár cikáznak a gondolataim….
    ” én csak így adhatom át az életemet..”—lehet,hogy ez a mondat nem az imádságra vonatkozik, de nekem most ez így szólt: az imádságban adom át al életemet,a dolgaimat, a bajaimat, megköszönöm a jót,amit szintén kaptam….

  2. nekem is cikáznak még a gondolataim, de ez az imádságos értelmezés jobb. én sajnos másképp értettem. szép úton, imádsággal, úgy tűnik képtelen vagyok. nekem szükséges az a csontropogós közbelépés, ahhoz, hogy átadjam az irányítást. fájdalmas úton kell rádöbbennem, hogy voltaképpen nincs is más választásom. hátha lassan imádságra nevelődöm inkább. jó lenne

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.