Az a hárombetűs

Mindent átszőtt már. Az egész világot behálózta. Nincs ember, aki ne vergődne keservesen markaiban. A sejtekig hatolt. Áthat testet, lelket, értelmet, érzelmeket. Megrontott mindent, ami önálló akarattal bírt. Szolgává tett minden lélegző létezőt. Mint valami makacs és agresszív szennyeződés, ami tiszta közegbe kerülve egy szempillantás tört része alatt képes gusztustalan masszává alakítani a nem is olyan rég még fénylő és üde folyadékot. Vagy mint egy hatalmas pók, aki ocsmányul szövi, egyre csak szövi undok hálóját, s egyetlen vágya csupán, hogy rút éhségét, azt a csillapíthatatlan nagy űrt gyomrában valamiképpen kielégítse és betömje. A nap minden egyes pillanatában valaki belekerül óvatlanul, jóhiszeműen csapdájába, s mielőtt lélegezni tudna, eszmélni, hová is került – már késő, lenyelte… Mint valami gyorsterjedésű vírus, megállíthatatlanul söpör végig a földkerekség minden országán, ráront családra, gyermekre, nem kímél és nem ismer sem szerelmet, sem házasságot, a barátságnak sem kegyelmez. Fertőz. Megbetegít. Csonkává tesz. Gyötör. Kínoz. Mar. Szorít. Megnehezít. Elvesz. Elvisz. Utál és utáltat. Fájdalmat okoz. Gyűlöl és öl. Megront.

A bensőmig talál utat magának. A szívben talál lakozást. Kitölti lelkem minden egyes bugyrát, mígnem egyetlen szabad és fénylő pont sem marad bennem. Ocsmánnyá tesz. Undorítóvá. A saját képére és hasonlatosságára akar formálni. És olykor – úgy érzem, úgy hiszem – sikerül is neki. Ilyenkor leköp és visszavonul. Elhiteti, hogy ez így marad és barátkozzak meg vele.

Ott van. Mindenhol. Egyetemes. Látom a gyermek irigy hisztijében, a gőgben, az első megtanult „Nem!”-ben, a mérhetetlen méreteket öltő önközpontúság első csíráiban, a cumisüvegért vívott ádáz harcokban, a torokból fakadó sírás kikutathatatlan okainak mélységében. Ott van. A házban. A családban. Két test egymásba kapcsolódásában. Két szív összeforrásában. A gondolatban. Vágyban. A tekintetben. A szemben megvillanó gyanús fények csillogásában. Egy ráncban. Orrhúzásban. Lenézésben. Olykor a mosolyban, nevetésben. A fogak csikorgatásában. Sírásban és üvöltésben. Ott van. Templomban, egyházban, éneklésben, imádságban, utálatot hirdető prédikációkban, unott elkalandozásban. Ott van. Az igével körített kegyes ítéletek zuhatagában, az irgalmat és kegyelmet nem ismerő megszólalásban, a minden szeretetet lobogtató, de azt nem ismerő megnyilvánulásban. Ó, igen – ott van. A szolgálat oltárán elégett életek mögötti színfali verésekben, kiabálásokban, tányértörésekben, zúzódásokban, tettekben, amit csak a falon lógó aranymondások látnak. Ó, igen – ott van. Az alázatot színlelő arcvonások mögött megbúvó sikkasztásban, az irgalmas szamaritánust játszó napok lezárásaként való félrelépésekben. Böngészési előzményekben.

Ordító oroszlán. Keresi, kit nyeljen el. Hűséget kér reggelire, szeretetet vacsorázik. Félelmet, rettegést, kilátástalanságot, gyűlöletet, önzést, irigységet, kapzsiságot, elégedetlenséget, boldogtalanságot okád ki magából. Ezzel áraszt el napról napra. Nagy hatalma van. Feletted is, felettem is. Legnagyobb bolond vagy, ha azt hiszed, te kivétel vagy. Sötétet hoz. Ködöt és homályt. Éles, rettenetes színeket kever az életbe. Láncokkal jön. Letéphetetlenekkel. Megkötöz, mígnem szabadulni sem bírsz már. És így, szorítva, fuldokolva kiáltasz: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem?” Ordítod és ordítod a szavakat. Egyre hangosabban. Egyre őszintébben. Egyre hitetlenebbül. Egyre hívőbben.

És.

Ő.

Jön.

Elűzi. Eltakarítja. Eloldoz. Megtisztít. Bekötöz. Kedvesen szól. Szeretve ölel. Azt mondja, hogy most már nincs baj. Hogy szabad vagyok, és most már ketten őrködünk azon, hogy ne térjen vissza. Így alszom el. Így lesz édes az álmom. Így voltam bűnös. Így vagyok szabad. Így lélegzem be a friss levegőt. Így győzte le Ő azt a hárombetűst.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

homgyulaHuszonhárom és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.