2017. június havi bejegyzések

Best of Reformáció 6. – Sztárai Mihály

A reformáció korának egyik legimpulzívabb alakja, Sztárai Mihály (1500-1575), ferences rendi szerzetesből vált Luther tanainak követőjévé. Sosem félt kockára tenni az életét azért, ami fontos volt neki. A mohácsi csatába is elment, hogy védje a hazáját. Amikor a törökök elfoglalták Magyarországot, a teljes káosz és fejetlenség közepette elindult reményt vinni a reménytelenségbe. Nyilvános hitvitákat tartott, s ilyenkor előfordult, hogy teknők alá rejtve kellett kimenteni őt a felingerelt hallgatóság közül. Máskor meg egy-egy karóra szúrt tök bánta, hogy épp egy vérszomjas török vagy bosszúra éhes ellenfél került az ajtaja elé.

olvasás folytatása

Polgárjog

„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül” (Fil 3,20)

Pál apostol bár Tarzuszban született, a római jog gyakorlata szerint, apja után római polgárjoggal rendelkezett. Ez, ahogyan a Bibliában is olvashatjuk, előnyökkel járt. Tulajdonképpen a többi ember fölé emelte őt. Anyagi helyzetétől, népszerűségétől, jól öltözöttségétől, kinézetétől függetlenül a birodalom elitjéhez tartozott. Amikor például Jeruzsálemben az ezredes elrendelte, hogy korbáccsal vallassák ki, elég volt annyit mondania, hogy római polgár és a katonák ijedten ugrottak félre, hozzá sem mertek nyúlni. Mint a leírásból kiderül, maga az ezredes is római polgárjoggal bírt, bár ő nagy összegért jutott hozzá. Manapság is van ilyen. Ha valaki ma diplomata útlevéllel utazik, félreállnak előle.

olvasás folytatása

(L)Együnk együtt!

Amióta okos telefonom van, megnyílt előttem a világ. Még nem tudom teljes mértékben kihasználni, de mindig nagy élmény rácsodálkozni arra, hogy ez a tenyérnyi kütyü miket tud. Egyre kevésbé vagyok rászorulva külső segítségre, és számomra ez nagyon megnyugtató. Ennek ellenére van, amikor nem élek a telefonos segítséggel: szándékosan otthon hagyom, vagy egyszerűen csak visszateszem a táskába, amikor automatikusan érte nyúl a kezem.

Az embert a kapcsolatok éltetik, így vagyunk összerakva. A technika vívmányainak köszönhetően már szinte minden adott ehhez, csak valahogy furán működik ez az egész. Napi 24 órában lehetőségünk van csacsogni másokkal, mégis arról panaszkodunk, hogy az igazi valónkat senki sem ismeri. Az internet elhalmoz minden szükséges információval, az ember mégis alulműveltnek, bizonytalannak, döntésképtelennek éli meg saját magát.

Ha a cybertér annyira király, akkor vajon miért van annyi magányos, elveszett, beszürkült fiatal?

olvasás folytatása

Az a hárombetűs

Mindent átszőtt már. Az egész világot behálózta. Nincs ember, aki ne vergődne keservesen markaiban. A sejtekig hatolt. Áthat testet, lelket, értelmet, érzelmeket. Megrontott mindent, ami önálló akarattal bírt. Szolgává tett minden lélegző létezőt. Mint valami makacs és agresszív szennyeződés, ami tiszta közegbe kerülve egy szempillantás tört része alatt képes gusztustalan masszává alakítani a nem is olyan rég még fénylő és üde folyadékot. Vagy mint egy hatalmas pók, aki ocsmányul szövi, egyre csak szövi undok hálóját, s egyetlen vágya csupán, hogy rút éhségét, azt a csillapíthatatlan nagy űrt gyomrában valamiképpen kielégítse és betömje. A nap minden egyes pillanatában valaki belekerül óvatlanul, jóhiszeműen csapdájába, s mielőtt lélegezni tudna, eszmélni, hová is került – már késő, lenyelte… Mint valami gyorsterjedésű vírus, megállíthatatlanul söpör végig a földkerekség minden országán, ráront családra, gyermekre, nem kímél és nem ismer sem szerelmet, sem házasságot, a barátságnak sem kegyelmez. Fertőz. Megbetegít. Csonkává tesz. Gyötör. Kínoz. Mar. Szorít. Megnehezít. Elvesz. Elvisz. Utál és utáltat. Fájdalmat okoz. Gyűlöl és öl. Megront.

olvasás folytatása

Paradox keresztyénség

Mostanában döbbentem rá arra, hogy mennyire ellentmondásos is a keresztyénség. Mert hogy is van az, hogy Isten egy, de közben meg három is? Hogy van az, hogy Krisztus egyszerre Isten és ugyanakkor ember is? Mária szűz is meg anya is? Az egyház meg egyszerre van már a mennyben is, meg a földön is, győzött is, de még mindig küzd, látható is, de mégis láthatatlan? A hívő ember pedig egyszerre bűnös, nyomorult, küszködő, ugyanakkor már megigazult, szent, Isten számára tökéletes? Vagy az, hogy ez a teremtés, s benne, mi hívők már most Isten országának részesei vagyunk, de közben még nem is? És a sákramentumok esete se könnyebb: hogy van az, hogy a víz, a kenyér és a bor marad is az, ami, de közben valamilyen úton-módon mégiscsak Krisztus teste és vére lesz?

Nem hibáztatok senkit, ha azt mondja, hogy ez így, egy valláson belül, kicsit túl sok ellentmondás. Megértem. Józan ésszel el nem fogadható. Sőt, botrányos! Ellentmond minden természeti törvénynek. Megszeg mindenféle racionális szabályt, amit az emberiség valaha is felállított. Akinek egy kicsit is van sütnivalója, annak hamar rá kell jönnie, hogy a keresztyénség valójában őrültség – úgy, ahogy van. Téboly. Őrült emberek őrült gondolatai egy csokorban összegyűjtve. Igen, az etikai irányok még elfogadhatók, hiszen az aranyszabály, vagy a szeretet nagy parancsolata mégiscsak szívet melengető és megfontolandó, de ezekkel az absztrakt, önmagukkal már az elején ellentmondó igazságokkal nem lehet mit kezdeni. Az pedig már csak olaj a tűzre, hogy egy-egy ilyen elvont eszmén (sokszor egyetlen betűn) képesek civakodni teológusok már kétezer éve.

Bárhogy is nézzük: a keresztyénség paradox. Úgy, ahogy van. És aki mást mond, az hazudik. Vagy túlságosan le akarja egyszerűsíteni a dolgokat, vagy éppen szőrszálhasogató módon, kategorikusan meg kíván magyarázni mindent.

Azt kell mondjam, hogy én éppen ezt szeretem benne. C.S. Lewis nagyban segített abban, hogy túllépjek ezeken az akadályokon, hatalmasnak tűnő sziklákon, amelyek csak arra jók, hogy megbotránkoztassák az észérveket kereső, egyszerű (de legalábbis kibogozható) utakat kedvelő emberi elmét. Ő mondja: „Semmi értelme egy egyszerű vallás után áhítozni. Tekintve, hogy a valóságos dolgok nem egyszerűek.” A minap egy szemmel alig látható kis bogár mászott rá a kezemre: alig volt egy milliméter. Miközben néztem, elképzeltem magamban, hogy vajon hány millió, milliárd sejtje lehet ennek a „semmiségnek”? Hány idegpályája lehet, mennyi receptora, amelyek folyamatosan valami végtelenül bonyolult séma szerint működve, a másodperc tört része alatt küldenek több terrabájtnyi információt? Egy egész élet kevés lenne hozzá, hogy megértsem és átlássam egy ilyen parányi teremtés rendszerét. A valóságos dolgok nem egyszerűek. Ha pedig egy bogár nem az, akkor mennyivel inkább igaz ez az univerzumra, benne az emberre, s végső soron Istenre. „Ez az egyik oka annak, hogy hiszek a keresztyénségben” – folytatja Lewis – „Ez ugyanis egy olyan vallás, amelyet nem lehetett volna kitalálni.”

A keresztről való beszéd, a keresztyénség egész üzenete, úgy, ahogy van, mindig bolondság lesz. Ha meg akarjuk magyarázni, ha fel akarjuk oldani az ellentmondásokat, ha szeretnénk mindent egy tökéletesen jól átlátható filozófiai vagy gondolati rendszerbe belegyömöszölni – elvész az egésznek az íze. Marad valami száraz, ízetlen, hideg katyvasz. Nem akarom semmiképpen elsimítani a dolgokat annyival, hogy ezt elég hinni és el is van intézve, hiszen rengeteg dolgot felfoghatunk, megérthetünk, mélyebbre evezhetünk értelemben és ismeretben. De a végén mégiscsak olyan nem-emberi erők által nyer bizonyosságot az egész, amely nem érzékszervek vagy elvont gondolkozás által működik, hanem a Lélektől áramlik belénk. Hiszek Istenben és keresztyén vagyok – minden paradoxon ellenére is.

Homoki Gyula