Keresztény vagyok egy nagyon nem keresztyén világban

Megállok a zebránál, s látom, hogy a szemközti oldalon áll egy édesapa a kislányával. Megállnak ők is, de valahányszor az emberek mellettük elindulnak, hogy gyorsan, két autó között, átrobogjanak a piroson, a kislány is mindig önkéntelenül elindulna. Nem vagyok álszent: általában én is átszaladok, sőt, néha észre sem veszem, hogy lámpa van, de ilyen helyzetekben azért nem tudok nem megállni. Látom, hogy a kislány elindul, az apuka ilyenkor jobban megszorítja a  kezét, suttog valamit a fülébe, rámutat a jelzőlámpára. Mire a lámpa zöldre vált, már csak mi állunk ott: én az egyik oldalon, ők a másikon. Mindenki rég elsietett, sőt talán már meg is érkezett.

Hát baromi nehéz úgy képviselni valamit, hogy senki sem támogat benne! S még annál is nehezebb ezt mások felé is sugározni úgy, hogy tulajdonképp alig vannak elfogadható érveink. Mert ugyan mit mondhatott az apuka minden alkalommal? Hogy látod, őt is elüthette volna az autó (de nem tette), meg őt is elüthette volna az autó (de már rég megérkezett), meg őt is (de még a leejtett palackját is érkezett felvenni). Mivel győzhet egy apuka ilyenkor?

Hát baromi nehéz úgy képviselni valamit, hogy a társadalom nem áll melletted. S még annál is nehezebb ezt mások felé is sugározni úgy, hogy az érvek létjogosultságát is a társadalom alakítja. Lássuk be, nem a keresztyén értékek éveit éljük. El sem tudom képzelni mivel érvelhet egy anyuka, hogy a tinédzser lánya ne vegye fel azt a cuki szoknyát azzal a mélyen dekoltált blúzzal, ha mindenki máson is olyan van, és ráadásul már csak neki nincs barátja. Vagy mivel érvelhet egy apuka, mikor arra kéri a fiát, hogy még mindig ne feküdjön le a barátnőjével, mikor hetedhét országon már csak ő szűz.

Elég azt tudnom, hogy nehéz megbocsátanom nagyon is sokszor, mikor mindenki baleknak néz. Merthát’  21. században azért az nem érv, hogy Jézus azt mondta, hogy bocsássak meg hetvenszer hétszer is, ha megbánta az atyámfia. „Hát ne bohóckodjunk már ezekkel a nevetséges igékkel, na!” Megpróbálni elmagyarázni valakinek, hogy téged kajak nem az egyéni ambíció, meg az önmegvalósítás vezérel. Mert te szolgálsz. „Mi a fene? Sérült vagy? Menj pszichológushoz! Az életed csak rólad kell szóljon. Másképp nem lehetsz »egészséges«!”Meg az sem olyan könnyű, mikor egyedül kell képviselni a teremtéstörténetet az evolúcióelméletet makacsul képviselő társaságban. „Gyerekek, a Biblia nem érv!” Ez van…

S azt is szeretem, amikor valaki a fejemhez vágja, hogy igen, úgy könnyű, hogy te hiszel. Ha el tudod hinni, hogy fogja valaki a kezed, küzdeni se kell annyira. Meg, hogy a hit a gyengék orvossága.

Szeretném megmutatni ezeknek az embereknek azt az apukát, aki földbe gyökerezett lábakkal csakazértis ott állt. Akkor is, mikor mindenki elhaladt már mellette, és rég elérte a célját. Megmutatnám, milyen állni sziklaként, és mutogatni fel a jelzőlámpára, amihez ő márpedig igazodni akar, mondjon bárki bármit.

Szeretném megmutatni a kislányt is egy elképzelt szituációban. Amiben ő nem látja az édesapját. Amiben nem érzi a kéz szorítását. A támogató suttogás meg rég elveszett a közlekedés zajában és az emberek zsivajában. Szeretném megmutatni a szívós kislányt, aki egyedül áll ott, néha tanácstalanul pislog, de szilárdan figyeli a jelzőlámpát, és mikor néha becsukja a szemét, mintha új erőre kapna.

Szeretném megmutatni, hogy na azok vagyunk mi keresztények! Állunk a sodrásban, vagy haladunk az ellenkező irányba, és közben fogadjuk a szánakozó, furcsálló, kötekedő, érthetetlenül dühös tekinteteket, míg valaki végre meg nem érti mit csinálunk, és akkor tisztelettel elmosolyodik, vagy megáll a másik oldalon. Mert nem vagyunk csőlátásúak, és tudjuk, hogy folyton a jelzőlámpára meredni nem elég. Az utcán élünk mi is, az autók meg az emberek tömkelegében, és egyre nehezebben halljuk meg mi is azt a suttogó hangot, amitől a válaszokat várnánk.

Elmondanám azoknak az embereknek azt is, hogy minden éjjel azért imádkozom, hogy Ő beszéljen már hangosabban, mert egyre nagyobb a zaj, és annyira nehéz tanácstalanul állni. Szeretném megmutatni, hogy nem könnyű erőt meríteni valaki kézszorításából, akinek nem érezhetem az érintését. Meg azt, hogy nem meredek folyton arra a jelzőlámpára, hanem figyelek: éjjelenként utánaolvasok, készülök, meghallgatlak, veled is érzek, és egyre keményebb két vállal vallani, mert már pontosan látom a te oldaladat is, de mégis mást teszek, mást vallok, mert engem édesapám arra tanított.

Nem vagyok csőlátású és vaskalapos, meg bolond Don Quijote sem, aki a saját világában él. Százezer nézőpont között nagyon szívósnak kell lennem ahhoz, hogy Téged is megértve és segítve (ha kéred) teljes vállszélességgel tudjak állni valami mellett, amit nekem sem írtak le egy gumimaci-kódexben, hanem amiről nekem is naponta kell nagyon nehéz döntéseket hoznom.

Ezért kérlek, hogy ne kiabálj hangosabban – nem foglak jobban hallani. Ha te érvelsz, figyelj az én érveimre is. S ha te velem érzel, kérlek állj meg a zebrán, ha észreveszel a másik oldalon! A mindenségit neki, miért nem kommunikálunk, vitázunk, érvelünk mi egymás között?! Nem kéne egyedül ácsorogjunk…

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

sarkandiSárközi Andi, húszas éveim eleiben, félig Badalóban, félig Budapesten; félig ifimunkázom itthon, félig pedagógiát hallgatok az ELTE-n. Kicsit flúgos és kicsit elvont, de mindenképp szeretnivaló. Rajongó típus, folyton olvasós és filmezős. Mindenem az angol humor, a pihent poénok, a blues zene, a szájharmonika, a keserű csoki, a levendula (meg ezek együtt) és rengeteg dolog, mivel – mint mondtam, – rajongó típus vagyok. Vallásomban kicsit lázadó, sose növök ki a kamaszkorból és mindent megpiszkálok, de valahogy mindig ott lyukadok ki, hogy „tudom, Uram, már az elején megmondtad”. Szeretek a semmin töprengeni órákat, és a végén megállapítani, hogy hasznos időtöltés volt. Szeretek felfedezni, belemászni, elemezni, utána olvasni és továbbgondolni, és élvezni, hogy Istennek nagyon jó a humora.